„Ott volt ez a két fickó egy őrültekházában…”
Mindössze 48 oldal, de a valaha volt egyik legmeghatározóbb Batman-képregény. Jokerről szól. A gyilkos őrültről. Arról, hogy ki ő, és hogy miként lett azzá, ami. A gyilkos tréfa a Denevérember legnagyobb ellenségének eredetét mutatja be, miközben részletesen kielemzi az őrület filozófiáját. És ki más tudná ezt a lehető leghitelesebben megírni, ha nem a képregényművészet istene, aki olyannyira büszke munkáira, hogy még a belőlük készült filmadaptációkat sem hajlandó megnézni? Ki más, ha nem Alan Moore?
Éjszaka van. Szakad az eső. Batman megérkezik az Arkham Elmegyógyintézetbe. Elakar beszélgetni Jokerrel, válaszokat akar találni kérdéseire. Azonban az őrült bohóc helyett csupán egy dublőrt talál a cellában. Joker megszökött. Újra odakint ólálkodik, és pokoli terven töri a fejét. Nem kell hozzá sok minden, csupán egy omladozó vidámpark, néhány démoni szolga, és egy pisztoly. Egy pisztoly, ami adott esetben örökre megváltoztatja Gordon felügyelő életét.
Nem taglalják, hogy Joker hogyan szökött meg a szigorúan őrzött intézetből, de erre nincs is szükség. Fölösleges logikát, megoldást keresnünk ebben az őrült személyiségben. Ebben a megveszekedett idiótában, akinek Moore olyan háttértörténetet ír, ami megérdemelné, hogy pszichológiai szakirány legyen. A nyomorban, szegénységben, és kudarcban gazdag visszatekintések azt a homályba veszett figurát mutatják be, aki a fehér arc és a zöld haj megjelenése előtt létezett, valamikor, korokkal ezelőtt. Egy férfi, akinek csak annyi vágya volt, hogy sikeres legyen abban, amit szeret, és hogy jó apává váljon. Ám a sors rühellte őt, tönkretette, megnyomorította, és ez vezetett az őrülethez. A tébolyhoz, a pokolhoz, egy olyan kérdéshez, amire nincs racionális válasz.
Az őrület Joker szempontjából kerül bemutatásra. Olvashatjuk a figura életszemléletét. A bohóc úgy tekint a tébolyra, mint kijáratra, ami kivezet a fájdalmas, sikertelenségtől terhes mindennapok világából. A józanság okaként az emlékezést nevezi meg, és kimondja, hogy amennyiben képesek vagyunk elszakadni múltunktól, vár rénk is egy teljesen új világ. Moore zsenialitása abban rejlik, hogy az agyunkba hatol, és ott elülteti az őrület pozitív értelmezésmódját, ami a füzet elolvasása után már soha többé nem fog nyugodni hagyni bennünket. Hátborzongató, átgondolt, hiteles.
Előkerül az a fontos részlet is, ami gyakran visszaköszön a Batman-képregényekben. Magának, a főhősnek a józansága. Vajon nem az őrület jele-e az, hogy Bruce Wayne denevérjelmezt húz, és éjszakánként abban üldözi a bűnözőket, mint önbíráskodó igazságosztó? Hol húzódik a határ a józan ész és a téboly között, és biztosan gonosz-e mindenki, aki elmebeteg?
Brian Bolland rajzai szépek, ugyanakkor egyszerűek, szépen mutatják be Moore pazar vízióit. A színvilág különösen emlékezetes. Elvont színek jellemzik A gyilkos tréfát, rémálomszerű képek elevenednek meg. A hátborzongató, thriller-atmoszférával felruházott jelenetek örökre az olvasóba égnek. Sose fogjuk elfelejteni azt a pisztolylövést, és azt az elzuhanó testet, ahogy a szellemvasút is örökre ott fog száguldani legsötétebb rémálmainkban.
És amikor a harc véget ért, és az őrület megint csatát vesztett a háborúban, amit már réges-régen megnyert, Joker elmesél egy viccet. Prezentál egy laza kis poént, ami végleg összedönti a józanság által felhúzott, ingatag falakat, és a történetet a totális melankólia tengerébe süllyeszti. És a két fickó nevet. Harsányan hahotáznak. Éjszaka van. Szakad az eső. 10/10.
