Vonakodtam moziban megnézni Wes Anderson új filmjét, és ennek több oka is volt. Egyrészről valahogy egyáltalán nem tudott felcsigázni a produkció, nem érdeklődtem a történet után, és az előzetes képekből áradó látszólagos giccsparádé sem ébresztett bennem túlzott vonzalmat a mű iránt. De ami a legfontosabb indítékom volt a tartózkodásra, az nem más, mint a tény, hogy nekem a direktor legutóbbi munkája, a sokak által imádott Holdfény királyság nem igazán jött be. Persze, nem volt rossz film, de nálam elmaradt a csoda, ráadásul a sztori, és a gyerekszínészek egyaránt irritálóak voltak. Végül azonban rávettem magamat, hogy beüljek a moziba, nehogy utólag, amikor DVD-n megtekintem az alkotást, majd a fejemet verjem a falba, ha netán mégis olyan nagyszerű ez a film, mint ahogy mondják, ráadásul kétségtelen, hogy a nagyobbnál nagyobb neveket felvonultató színészgárda is csábított. Hú, és így utólag, már inkább bele sem merek gondolni, hogy mekkora hiba lett volna kihagyni ezt az élményt.

A középpontban egy Európa keleti szélén álló hotel, a Grand Budapest áll. Az intézmény főportása, Gustave (Ralph Fiennes) rendkívül emberbarát személyisége az egyik fő oka a szálloda különösen nagy népszerűségének. Persze, a férfi híres idős asszonyokkal folytatott szexuális viszonyairól is. Ez egészen odáig fajul, hogy amikor egyik, 84 éves szeretője (Tilda Swinton) mérgezésben meghal, a nő Gustavera hagyja legbecsesebb kincsét, egy szinte felbecsülhetetlen értékű festményt. Ezt meghallván az elhunyt asszony fia (Adrian Brody) éktelen haragra gerjed, és esze ágában sincs hagyni, hogy a főportás elvigye a műalkotást. Így Gustave, és pártfogoltja, egyben legjobb barátja, a Grand Budapestben újonc boyként dolgozó Zero (Tony Revolori) ellopják a festményt. Azonban az elhunyt madame családjának szolgálatában álló megoldóember, a gyilkosságot is lazán vállaló Jopling (Willem Dafoe) rááll az ügyre, de az asszony halálának ügyében nyomozó Henckels (Edward Norton) sem tétlenkedik.

Egy könyv szövegének megelevenedése útján kerül elmesélésre az a történetmondás, ami végül a mű főcselekményét adja, és ez a több réteget felölelő elbeszélőmódszer már a film legelején felkelti a néző figyelmét, hiszen ez a rendkívül érdekes ötlet nemcsak hogy keretbe foglalja a sztorit, de még egy legenda megszületésének a szakaszait is bemutatja. Rendkívül ügyes húzás!

A főcselekmény is igazán magával ragadó. Pörgős vígjátékról beszélünk, amelynek dinamikus, izgalmas történetvezetése maradéktalanul elszórakoztatja a nézőt könnyed hangulatával, amibe időnként némi erőteljes mondanivaló is vegyül. A mű gondolati része részben Gustave szavai útján jut el hozzánk. Érdemes odafigyelni a főportás világszemléletére, ugyanis ha így teszünk, nem is egy maradandó, idézésre méltó mondatra figyelhetünk fel. Továbbá érdekes a két világháború közti Európa fiktív átirata is, hiszen hiába szerepel a film címét adó hotel nevében a magyar főváros, Budapest egy képkocka erejéig sem kap teret a produkcióban. Bármelyik Közép-kelet európai várost választhatták volna a készítők, hiszen a lényeg az, hogy kiemelkedő hangsúlyt kapjon az, hogy a történések az öreg kontinens perifériáján játszódnak. Maga a hotel egyértelműen Európának felel meg, szimbolizálja a földrészt, és ezáltal a film véleményt mond olyan dolgokról, mint a bevándorlás, a huszadik század pusztító háborúi, a fasizmus, és az öreg kontinens régi, megfakult dicsősége. Persze, mindez szándékosan háttérbe van szorítva a komikus cselekmény mellett, így oda kell figyelnünk, hogyha semmiről sem akarunk lemaradni.

Kétségtelen, hogy stílus szempontjából A Grand Budapest Hotel rendkívüli módon hasonlít a Holdfény királyságra. Wes Anderson le sem tagadhatná, hogy eme művet is ő rendezte. Az egyedien megkoreografált látványvilág pazar hangulatot teremt. A képi világ kb. olyan, mintha a Sin City látványának és egy klasszikus Disney-rajzfilm küllemének pazar keverékét látnánk, amihez Wes Anderson hozzáadta saját, eredeti zsenijét is. Mintha ez az ember teljesen más aspektusból látná a világot, nem úgy, mint mi, egyszerű földi halandók. Kezei között minden jelenet kifordul önmagából, és egyedi látásmódjával a direktor gondoskodik róla, hogy remekműve sose merüljön feledésbe. Az egyedi atmoszférára Alexandre Desplat gyakran nagyívű, epikus futamokba átcsapó játékos dallamokkal operáló zenéje is rátesz egy lapáttal.

A színészgárda munkája, be kell szarni rajta, annyira zseniális! Ralph Fiennes parádézik! Elképesztő módon ráérzett a komikusan komoly figurára, akinek szinte már tarantinoi lazaságát nem győzzük irigyelni. Ugyanakkor az élete első mozifilmes szerepében brillírozó Tony Revolori mellett sem mehetünk el szó nélkül, akinek én még nagy jövőt, vagy legalábbis nagy lehetőségeket jósolok. Aztán itt van még Willem Dafoe is, aki valósággal félelmetes. Én nem tudom, meddig gyakorolta Jopling agresszív arckifejezését, de emelem kalapomat a színész előtt, mert a végeredmény fantasztikus. Jeff Goldblum is benéz, és természetesen őt sem kell félteni, de aki a filmben kisebb mellékszerepeket vállaló aktorok közül igazán kiemelkedik, az Adrien Brody, akit én, esküszöm, még soha nem láttam ennyire hitelesen játszani (oké, még nem láttam A zongoristát... hú ezért mit fogok kapni! :D). Edward Norton is zseniális a szerény katona/rendőr szerepében, a karakternek megfelelően a színész kissé visszafogottan játszik, de ez kifejezetten alakítása előnyére válik. Aztán még olyan tényleg nyúlfarknyi szerepekben beleskelődő művészekről és művésznőkről sem akarok megfeledkezni, mint Bill Murray, Tilda Swinton, Saoirse Ronan, Jude Law, Tom Wilkinson, Harvey Keitel, és Owen Wilson.   

Habár még csak épphogy elkezdődött a 2014-es szezon, és még rengeteg ígéretes film vár ránk idén, annyit kétségtelenül ki lehet jelenteni, hogy eddig A Grand Budapest Hotel az év legjobb mozgóképe. 9/10. Persze, őszintén remélem, hogy ez a felállás a jövő héten megváltozik, mert ugye tudjátok, mi jön...