„ Sodródunk, napról napra, a tegnap felé. ”

De mégis mi ez a bizonyos tegnap, ami felé sodródunk? Nem más, mint gyerekkori álmok, fiatalságunk tervei, a létezésünknek legalább látszólagos értelmet adó vágyak világa. A múlt, ahol az Álom még valóra váltható volt, ahol a cél, amit el kell érni, hogy újra hinni tudjunk a boldogulásban, az igazságban, a szerelemben, a vagyonon túli gazdagságban, még létezett. Egy ilyen tegnap felé igyekszik kétségbeesetten Jay Gatsby ( Leonardo DiCaprio ), a pénzes aranyifjú, akinek valójában semmije sincs. Tettetett boldogságban, kifelé sugárzott, de hamis belső jólétben él, miközben szüntelenül álmodik legnagyobb vágyai megvalósulásáról. Baz Luhrmann tragédiájában semmi sem az, aminek látszik, különösen akkor nem, amikor azt hiszed, hogy már minden szereplő levetette az álarcát. Mert ekkor viselik a jellemüktől leginkább elütő maszkot, és ahhoz, hogy végül tényleg megismerd őket, rá kell hangolódnod erre az egészen enyhén, de azért érezhetően szürreális, kissé elvont világmindenségre, erre az önálló, szinte párhuzamosnak tetsző univerzumra, ami tulajdonképpen saját világunk szatirikus tükörképe.

Nick Carraway ( Tobey Maguire ) gyöngyöző bróker-jövő reményében érkezik a Wall Streetre, ahol a többi lelkes fiatallal együtt beleveti magát a részvényeladásba. Bérel egy kisebb viskót, ahol ellakhat, és tanulhat. A házikó pont a gazdag negyed közepén áll, a rejtélyes Mr. Gatsby palotájának szomszédságában. A milliárdos minden hétvégén hatalmas estélyeket, igazi fesztiválokat rendez otthonában, és Nick az első olyan vendég, aki névre szóló meghívót is kap a házigazdától. Miután a fiatal bróker, aki nem mellesleg írással is foglalkozik, megismerkedik Jay Gatsbyvel, élete megváltozik. Első sorból nézheti minden idők egyik legkülönlegesebb szerelmi drámáját, ami a felszín alatt sok minden másról is szól. Álmokról, vágyakról, hőstettekről, szegénységről, boldogságról, szomorúságról, és arról a bizonyos tegnapról.

A nagy Gatsby nemes egyszerűséggel túl hosszú, és gyakran vontatott. Az idei év abszolút egyik legnagyszerűbb címe lehetne, és az Oscaron is komoly esélyekkel indulhatna ( bár ez még akár így is megeshet ), hogyha könnyebben, gördülékenyebben magába tudna szippantani. Az a baj, hogy túl sok a fölösleges jelenet, amelyeken elunjuk magunkat, és később, amikor megérkezik a letaglózó fajsúly, szinte nem is hiszünk a szemünknek és a fülünknek. Nem olvastam az eredeti regényt, de elképzelhetőnek tartom, hogy Luhrmannék nem a legjobban adaptálták a cselekményvezetést.

Na, de azért nem kell megijedni, ugyanis A nagy Gatsby ettől még nagyon is jó film, és ahogy számlálja a játékidő a perceket, tízes skálánkon egyre csak váltakoznak a pontok, emelkedő tendenciával. Különös a történetben, hogy habár erős szatíraként, görbe tükörként, társadalmi problémák és negatív emberi jellemek játszótereként indul, a későbbiekben átvált könyörtelen szerelmi drámába, kitör a szenvedélyek és az indulatok vihara. A fináléval egybekötött zárás pedig az előbbi két stílust mossa össze utánozhatatlan zsenialitással. Az utolsó negyven percben már teljesen elmaradnak a lényegtelen képsorok, és hogyha idáig eljutunk, végleg biztossá válik, hogy maradandó élményben lesz részünk. Habár a szkript cselekményvezetése hagy maga után kívánnivalót, a narráció úgy tökéletes ahogy van. Gyönyörű, kerek, választékos mondatokban mesél nekünk Nick, és ez nyilván az eredeti mű öröksége. Fantasztikus gondolatok, a lelkünkbe hatoló mondatok, csodálatos érzések sugároznak a narrációból. Mindemellett Baz Luhrmann rendezése is egészen kiváló. Leginkább az tetszett, ahogy a direktor indokolatlan hangulati töltetekkel gazdagítja a produkciót. Míg a film első felében a boldogság, az öröm, a gondatlanság légkörének egyértelműen látszólagos hatása kifejezetten természetellenesnek, ezáltal zseniálisan szatirikusnak hat, addig a későbbiekben a szomorúság szürke, kissé depresszív atmoszférája kel életre, és ezúttal sem érezzük az egyértelmű okokat. Sugárzik az élet értelmetlensége a hangulatból, az álmok fölöslegessége, a hiábavaló küzdelem keserű ténye.

De ugyanakkor ott van Jay Gatsby. Aki tökéletesen érzi, hogy az élet értelmetlen, az álmodozás fölösleges, a küzdelem pedig hiábavaló, de mindezt tudomásul venni nem hajlandó. Konok, agresszív módon megy előre, bármire képes, hogy beteljesítse vágyait. Ő maga a remény, megtestesíti a mentalitást, ami akár a boldogság metaforája is lehetne. Hiszen mi a boldogság, ha nem a hit a vágyak valamikori beteljesülésében? És ez Gatsby. Ő nem csak egy, a szerelméért küzdő újgazdag, hanem maga az emberiséget előrehajtó erő alakja. Szenvedély, remény, akarat, küzdeni vágyás. Ezek mind egyesülnek a címszereplőben, ebben a fantasztikusan megírt, lenyűgözően összetett karakterben.

Az még nem biztosíték a teljes sikerre, hogy a karakter papíron lehengerlő. Szükség van egy színészre, aki képes felnőni Gatsby összetett jellemének rendkívül magas szintjére. Leonardo DiCaprio valahogy adja magát. Mintha csak ráöntötték volna Jay Gatsby figuráját. A színész élete legjobbját nyújtja, ez már-már szinte vitán felül áll. Az érzelmes jelenetekben zavarba jövő címszereplőt pont olyan zseniálisan adja vissza DiCaprio, ahogy a szerelme elvesztésétől rettegő, dühöngő férfit. Minden arcrezdülése, kezdve a narrációban is kiemelt mosolytól, át az eszelős üvöltözésen, bezárólag a tragikus befejezésben látható érthetetlen arckifejezéssel, a színészi profizmus legjavát prezentálja nekünk. Ha eddig bárki kételkedett volna, annak elmondom, hogy Leo most már tényleg a legnagyobbak között van. Persze a neki asszisztáló gárda sem rossz. Tobey Maguire igazából átlagosan jó, nem kiemelkedő, de megfelelő. Carey Mulligan erőtlen játéka sajnos csalódás, ellenben Joel Edgerton velőtrázóan zseniális.

Vizuális téren igazán kreatív a film, számos, az élményt színesítő effektet láthatunk, de a gördülékeny operatőri munka, és az óvatos vágás is hasznos, ugyanis ezek folyamatosabbá teszik az élményt. A fényképezés lehengerlően csodálatos. Amikor a szereplők beautóznak a városba, mintha egy mesebeli világba érkeznének. A nagy totálok dinamikus színhasználata kissé szürreálissá teszi a látképet.

A nagy Gatsby rendkívül jó film, de ezzel együtt elképesztően idegesítő a tény, hogy lehetett volna tökéletes is. A játékidő túl hosszú, a film első felében sok az unalmas töltelékjelenet. Viszont a lényeg kifejeződése csodálatos. Ez a film himnusz az álmokhoz, a tervekhez, a vágyakhoz. Arra buzdít, hogy merjél evezni életed vizében, és hagyd, hogy csónakod sodródjon a tökéletes, a boldog, a makulátlan tegnap felé. 8,5/10.