Ha te is azon emberek közé tartozol, akik jól tudják, hogy a McDonald's menüjén található tételeknél jóval egészségesebb étkek is fellelhetők a piacon, ennek megfelelően nem is gyakran térnek be az arany ívek alá, de azért néha mégis megkívánnak egy Big Mac-et vagy sajtburgert, akkor jól tudod, hogy milyen egyedi élvezetet tud okozni az a bűnös öröm, amellyel letolod magadba az egész éjszakányi gyomorégést eredményező, de az istenit, akkor is rohadtul finom gyors kaját. A McDonald's óriási dolog, hatalmas birodalom és hazugság lenne azt állítani, hogy nincsenek értékei. Mert vannak, annyit viszont meg kell jegyezni, hogy ezek jó ideje csupán üzleti értékek, a kezdeti, emberközpontú és családcentrikus felfogás már kiveszett belőlük.

1954. Ray Kroc (Michael Keaton) már benne jár a korban, hazugság lenne azt állítani, hogy előtte áll az egész élet, ennek megfelelően mindent megtesz azért, hogy üzletemberi ambícióit most már tényleg számottevő pénzmennyiségre váltsa. Ötletei vannak, de az éttermek, amelyeknél házal velük, rendszerint rideg fogadtatásban részesítik. Már épp kezdené elveszíteni hitét, amikor látókörébe kerül egy testvérpár, Mac (John Carroll Lynch) és Dick (Nick Offerman), akik San Bernardinóban üzemeltetik rendkívül népszerű, hatékonyan működő éttermüket, melynek neve saját vezetéknevük után McDonald's. Ray beleszeret az automatizált konyhai módszerbe, az úgynevezett gyors rendszerbe, és addig jár a fivérek nyakára, amíg azok bele nem mennek, hogy segítségével franchise-t csináljanak forradalmi ötletegyüttesükből. 

Gyakran előfordul, hogy olyan igaz történetek kerülnek a filmvászonra, amelyek lehet, hogy értékesek és fontosak, de nincs bennük annyi lehetőség, hogy megállják helyüket egy egész estés mozgókép alapötletének, mozgatórugójának képében. Az alapító esetében nemigen beszélhetünk erről a problémáról, hiszen a világ egyik legnagyobb, és gyakran támadott étteremláncának története vélhetően sokak érdeklődését felkelti. Az érdeklődés felkeltése után persze fenn is kell tartani a nézői figyelmet. John Lee Hancock rendező és Robert D. Siegel forgatókönyvíró érezhetően tudják, hogy melyek a sztori azon elemei, amelyekkel bűvészkedniük kell, így érkeznek a játékidő során kifejezetten felpezsdítő élményt generáló epizódok is, összességében viszont elmondható, hogy Az alapító a százhúsz perc nagy részében ugyanazon a visszafogott takaréklángon ég, a korrekt, de nem letaglózó állóvízből nem tud jelentős mértékben, tartósabb időre kiemelkedni.

Kicsit tehát unalmas és túlnyújtott a produkció, viszont kétségtelen, hogy érdekes és fontos dolgokról szól. Üzenetének átadása nem kirobbanó tálalásban érkezik, de azért teljesen felejthetőnek sem nevezhető a prezentáció. Az alapító nem túlbonyolított, közgazdaságtani képzésben nem részesült nézők számára is érthető gazdaságpolitikai kontextusban beszél egyetemes emberi értékekről, elsősorban a kitartásról és a kreativitásról. Már 1954-ben is lehetőség volt jó pénzért okos emberek lelki segélynyújtását hallgatni, akkoriban bakelitlemezről, hiszen Ray Kroc is így tesz. Kitartás, mondja neki a szerző hangja. Kitartás, mert az fontosabb a műveltségnél és a zsenialitásnál. Igen, van valami szomorú abban, hogy az egészen triviális információkat is eredetiséget sugalló színpadiasság kíséretében kell újra és újra elmondani ahhoz, hogy a kicsit is tehetséges emberek közül legalább néhány felfogja a világ működésének mikéntjét.

Ray Kroc figurája már ekkor kissé keserédessé válik, hogy a későbbiekben fokozatosan egyre mélyebbre merüljön az önzőség és a kapzsiság mélységeibe. A karakterrajz nem rossz ember képét festi fel. Ennél összetettebb figuráról van szó. Egy olyan fickóról, aki szentül megvan győződve arról, hogy élete során a lelkét is kidolgozta azért, amiben hiszen, amiről úgy véli, hogy küldetésként szánta neki a sors. És mégis folyamatosan bamba tekintetek, megvont vállak és orra előtt becsapódó ajtók képezték a fogadóbizottságot. Most viszont, amikor óriási lehetőség kerül elő az éterből, Ray még a vereség, a kudarc halvány gondolatát is képtelen elviselni. Mert úgy véli, megérdemli a sikert. Kifejezetten megrázó, de azért, hogy ez a kép, ez a győzelem élhessen és növekedhessen, egészen aljas húzásokra is rá kell szánnia magát. Persze ekkor is azzal vigasztalódik, hogy az üzleti szférában ember embernek farkasa, az erősebb patkány pedig felzabálja a kisegereket.

Majdnem olyan, mint az eredeti. Ez a tételmondat, ha megakarjuk érteni a McDonald's történetének fő konfliktusát, és azt, hogy miért beszélhetünk egyszerre sikersztoriról és tragédiáról. Ray Kroc meglátta a lehetőséget, majd szüntelen kitartással, a padlóról újra meg újra felállva küzdött azért, hogy újdonsült álma megvalósulhasson. Eközben viszont elárulta azokat, akik a kezdetekkor bizalmukat fektették belé, és a nagyobb profit érdekében a franchise megszületését eredményező értékek feláldozását sem értelmezte túl nagy árként. Az alapító végső soron arról is szól, hogy a családi, privát és közösségi érzelmekben csoportosuló üzenet, amit egy ötlet, egy márka, egy, az embertársaknak szánt ajándék képviselt eleinte, hogyan képes elhalványulni, műanyaggal behelyettesíthetővé válni, majd teljesen eltűnni a kapitalista tömegtermelés útvesztővel bővített vágóhídján.

Azért összességében mégis mintha kissé kisarkítottnak tűnne az a kép, amit a főhősről felfest a produkció, illetőleg azok a képzetek, amiket a konklúzióhoz és a központi karakterfejlődéshez, vagyis hát inkább karakterromláshoz társít a produkció. Mintha a McDonald's-szal és a gyors éttermekkel kapcsolatban élő társadalmi sztereotípiák, a bizonyára valós alapokból táplálkozó, de néha azért túlgondolást és esetleges pánikot eredményező negatív véleménykörök bármi áron történő megerősítését, alátámasztását szorgalmazná, próbálná megvalósítani az alkotás. Ez a vonás még a visszafogottabb humorvonulat ellenére is kissé erőltetett háttérhatást csepegtet a produkcióba.

Persze ezt azért jelentősen ellensúlyozza a nagyszerű színészi játék. Michael Keaton ugyanis kiváló a főszerepben, nem kizárt, hogy részben azért, mert felfedezte az áthallást karaktere és saját élete között. Most nem a negatív vonásokra gondolok, hanem arra, hogy Ray Kroc ötvenedik életévén túl, akkor alkotott valami nagyot (még ha nem is makulátlant), amikor mások már a nyugdíjra készülnek, pont úgy, ahogy Keaton is váratlanul, az utóbbi években robbant vissza a hollywoodi körforgásba. A McDonald-fivéreket alakító Nick Offerman és John Carroll Lynch párosát is meg kell említeni. Különösen előbbi nyújt igazán emlékezetes és kifejezetten szórakoztató teljesítményt.

Végül, akár szeretjük a Big Mac-et, akár nem, meg kell említenünk egy nagyon csúnya, fülsértő szót. Lopás. Mert ha belegondolunk, elsősorban erről mesél Az alapító története. Lehet, hogy nagyszerű kreativitással van tálalva, lehet, hogy szerződésbe van foglalva, és lehet, hogy kényszerűségből az áldozatok kézrázással szentesítették, de a lopás akkor is csak lopás. Kisüthetik olajban, megsózhatják és forgóasztalról tálalhatják, akkor is ugyanaz marad. 6,5/10. 

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!