Az első két évad során a Black Mirror bőséggel bizonyította, hogy van benne spiritusz, kreativitás, eredetiség, na meg nem kevés újító erő. A cím az új sorozat-aranykor fontos hírnökévé való előlépésre abszolút alkalmasnak bizonyult. Lehet, hogy a harmadik évad minőségi csúcsokat döntögető, lehengerlő színvonala már akkor eldőlt, amikor a Netflix felkarolta a showt. Az epizódok száma megduplázódott, a korábban tapasztalható, nem igazán zavaró, de azért érezhető enyhe döcögés pedig teljesen felszívódott.

Nosedive

Előfordult már veled, hogy valamelyik közösségi profilodra feltöltöttél egy fotót vagy valamilyen egyéb tartalmat, amelyről úgy gondoltad, hogy kimagaslóan jól sikerült, esetleg minden korábbinál szebben és jobban jelképezi azt ami és aki te vagy, majd izgatottan vártad, hogy vajon mennyi ismerősöd fog rá reagálni, hozzászólni? És emlékszel a súlyos, letaglózó világfájdalomra, amit akkor éreztél, amikor kiderült, hogy mások nem tartják olyan sokra eredményeidet, mint te magad?

Ezt a facebook-depressziós diagnosztikát gondolja tovább a Black Mirror harmadik szezonjának első része. A közösségi média térnyerésével egyre kevésbé törődünk azzal, hogy önmagunknak megfeleljünk. Sokkal nagyobb energiát fektetünk abba, hogy másoknak, jó esetben legalább ismerőseinknek, rosszabb esetben vadidegeneknek tetsző képet alkossunk magunkról. A Nosedive fiktív világában a közösségi értékelő, likeoló, reagáló rendszer a való élet aktív alakítójává, sőt, vezérlő motorjává avanzsált. A legkisebb társas interakció is kölcsönös értékelést von maga után, a polgárok pedig átlagolt pontszámuk arányában részesülhetnek a közös társadalmi javakból.

A szatirikus keretek között kiburjánzó, megkapóan pörgős cselekmény egy kedves, 4,2-es átlaggal rendelkező (5 a maximum) fiatal nőt követ nyomon. A főszereplőt a nagyszerű Bryce Dallas Howard alakítja, aki jó eséllyel itt nyújtja eddigi pályája legkiemelkedőbb teljesítményét. Amikor karaktere, Lacie lehetőséget kap arra, hogy beszédet mondjon gyerekkori barátnője esküvőjén, ezáltal a magas pontszámú vendégek értékeléseinek köszönhetően elérje az új ház vásárlásához szükséges átlagot, hirtelen minden más a háttérbe szorul.

A tragikus karakterdráma keserédes hangulatú road movie formájában teljesedik ki, amely során a történetvezetés bemutatja a társadalmi státusz ingatagságát, azt, hogy az odafigyelés legkisebb hiánya is vezethet drasztikus zuhanórepüléshez. Az erős, enyhe fekete komédiával tálalt finálé nagyszerű katarzisban csúcsosodik ki, ezzel létrehozva a sorozat legelső olyan epizódját, ami egészen kicsi hiányérzetet sem hagy maga után.

Playtest

A harmadik évad hat epizódja között nehéz rangsort felállítani, de ha muszáj lenne, azt mondanám, hogy nekem ez volt a kedvenc részem. Lehet, hogy nem ez rendelkezett a legmélyebb mondanivalóval vagy a legjobban kidolgozott karakterekkel, de vita nincs, olyan módon szívott magába és ejtett rabul, amire már jó régen nem volt példa, nem csak a sorozatok, hanem az egész estés filmek terén sem.

A Black Mirror ebben az egy órában elkapja a videojáték-ipart is. Azt a médiaágazatot, ami mindig is a legkomolyabb technopesszimizmust generálta maga körül. Nem újdonság, hogy a gamerkedés, ahogy szinte minden más is, képes függőséget okozni, radikális mértékben csökkenteni a külvilág teljes érzékelésének képességét, és - bár ez azért erősen vitatott álláspont - esetlegesen agressziót is ki tud váltani a felhasználóból.

Manapság egyre terjed a VR-technológia, a Playtest pedig egy olyan közeli jövőbe kalauzol bennünket, ahol a játékélmény interaktivitásának száz százalékossá tételére törekszenek a gyártók. Főhősünk egy fiatal férfi, aki a világ beutazása után haza szeretne térni, de rejtélyes okokból nem tud pénzt felvenni. Így alkalmi munkát kell vállalnia. Játéktesztelőnek jelentkezik. A higgadtabb expozíciót követően hősünk belép a világhírű játékguru legújabb agyszüleményébe, eggyé válik a forradalmi horrortéma világával.

A Black Mirror ebben az epizódban valóban a félelemfilm zsánerét lovagolja meg letaglózó durvasággal, így a Playtest narratíváját egész nyugodtan sorolhatjuk a sci-fi-horror hibridműfajába. Mert manapság, amikor ritka a jó rémfilm, mint a részeg fehér holló, szükség van erre a nyers, egyszerre múltidéző és közben mégis újító energiára, ami elkap és nem enged, magába ránt és megbéklyóz. A hangulat tényleg félelmetes, a cselekmény pedig szövevényes, fordulatos, ijesztő és dúskál az üldözési mániában.

A Black Mirror epizódjai között nincs összefüggés, így ha valakit a sorozat egésze nem annyira érdekel, de egy erőteljes horrorélmény annál inkább, az nyugodtan próbálja be ezt az epizódot csak úgy önmagában.

Shut Up and Dance

Mit csinálsz, amikor úgy gondolod, hogy senki sem figyel? Amikor szobád sötét magányában, összezárva a számítógépeddel és az internetkapcsolattal, elütöd az időt, de tevékenységedről utólag nem számolsz be büszkén a családnak. Tudod, azokról az alkalmakról beszélek, amikor bezárkózol, pornót nézel, szexchatelsz és torrenteket futtatsz. Hiszen mindenki csinálja, nem? Na meg úgyse tudja meg senki...

Ez az epizód a digitális korban még ingatag lábakon ugyan, de létező privátszféra utolsó végvárát rombolja le a sárgaföldig. Főhősünk a fiatal gyors éttermi dolgozó, Kenny, aki laptopja kameráján keresztül váratlan és nem kívánt nézőközönséget kap, ezt követően pedig a névtelenségbe burkolózó cyber-terroristacsoport minden követelését teljesítenie kell, ha nem akarja, hogy a róla készült, kompromittáló felvétel napvilágot lásson.

Még az első percekben kell szusszanni, mert utána bizony nem lesz megállás. Valahogy így nézett volna ki az Idegpálya is, ha nem szúrják el. A cselekményvezetés dúskál az adrenalinban, az eseményláncolatnak durva húzása van, gyors, pörgős izgalmaknak lehetünk tanúi. A Black Mirror ebben az órában rendkívül hatásosan aknázza ki mindazt a történetmesélési potenciált, ami az internetparanoia jelenségében rejlik. Módszeresen bomlik le a biztonságérzet burka, ahogy egyik pillanatról a másikra a digitális forradalom legsötétebb oldalának legfeketébb szegletében találjuk magunkat.

A színészgárdában a rendkívül hitelesen alakító Alex Lawther főszerepe mellett a Trónok harca Bronnjaként ismert Jerome Flynn-nek is örülhetünk. A furcsa páros a morbid humorral megáldott, arctalan szervezet játékának sodrásában alakul meg, hogy ketten együtt küzdjenek magánéletük megmentéséért, pokolibbnál pokolibb fordulatok kereszttüzében.

San Junipero (Spoileres!)

Ez egy sci-fi sorozat, nem? Olyan antológia, amelynek szegmensei rendszerint a nem túl távoli jövő technológiai vívmányainak veszélyeire hívják fel a figyelmet. Akkor mégis mi a túrót keresünk a '80-as években? Eme epizód legnagyobb erőssége abban rejlik, hogy az első pillanattól kezdve aktív elmemunkára készteti a nézőt, aki alig várja, hogy lehulljon a csavar, a titok leple. Mi van a háttérben? Időutazás? Nem elcsépelt az már egy kicsit? Á, biztos valami komplexebb. 

És valóban, a készítők nem okoznak csalódást, viszont prezentálják a 21. századi mozgókép egyik legkreatívabb és egyben legelgondolkodtatóbb science fiction teóriáját. Az alapvető avatar-élményszolgáltatás még nem annyira letaglózó, bár eme vonulat tálalása is fergeteges, de amikor kiderül, hogy a digitális fejlődés kontextusában a nagy koponyák képesek voltak programkódolva megteremteni magát a mennyországot, na akkor padlót fogsz.

A legszebb az egészben, hogy a morális dilemma kérdéskörének megélése rajtad áll. Mert a készítők nem mondják azt, hogy rossz vagy, ha tetszik neked ez a dolog. Ha csábítónak találod a digitális örök élet mű, de a megtévesztésig valósághű világát. Te döntöd el, hogy az amit látsz, izgalmas, avagy sokkalta inkább ijesztő. Rajtad áll, hogy inkább leszel gyenge, de az idők végezetéig boldog, vagy megragadod a halandóság csodáját, a létezés végességének értékét, és büszkén meghalsz, amikor lejár az időd. Ezek opciók. Egyik és másik, nem pedig jó és rossz.

A különleges epizódot, ahogy azt már megszokhattuk a Black Mirror tárházától, emberközeli karakterek tökéletesen felépített drámája teszi teljessé. Egy remek romantikával szintetizált, tökéletesen hangolt leszbikus szerelmet figyelhetünk, ahogy kibontakozik és nagyszerűvé, feladhatatlanul értékessé válik.

Összességében ez a sorozat történetének talán legszebb epizódja. Nem a legjobb, de a legmegindítóbb biztosan.

Men Against Fire (enyhén spoileres)

Ha már állandóan a nem túl távoli jövőt bombázza a sorozat, ideje volt valami posztapokaliptikusat is húzni a pakliból (legutóbb az 1x02 hozott hasonlót, de eléggé más vonalon). A szereplők kezdeti narrációja alapján az lehet az érzésünk, hogy a B-kategóriás szörnyfilmek zsánerének továbbgondolásával van dolgunk, de szerencsére hamar kiderül, hogy a kép ennél sokkal, de tényleg sokkal árnyaltabb.

Az úgynevezett csótányok fenyegetik a lakosságot. Készleteiket megdézsmálják, biztonságérzetüket rombolják, gyermekeiket megrémítik. A katonák feladata az, hogy irgalom nélkül leszámoljanak a szörnyetegekkel. És itt a kulcsszó. A kegyetlenség fogalmának több aspektusból történő kielemzése tartja össze ezt az epizódot. Kegyetlenek a szereplők, kegyetlen a hadi vezetés, kegyetlen a technológia, és kegyetlen a forgatókönyv. Az, mert olyan sokkoló fordulatokkal támadja meg a néző józan eszét és lelki világát, amelyek után garantáltan nem lesz nyugodt az álmunk.

A jövő régi emberi hibákat és bűnöket felelevenítő, de újszerű, viszont nem kevésbé szörnyű elveken alapuló fajgyűlölete, az ember ember ellen való felkelése, a közös faj csoportokra szakadása és a gyilkosságot eredményező, súlyosan manipulatív propaganda elegye rendkívül nyomasztó egészet alkot. Minderre dicstelen fekete koronaként helyezkedik a kiforgatott, beteg, mégis lélekzabálóan logikus háborús filozófia: ha szörnyet látsz, nem pedig embert, akkor nem a feje fölé fogsz célozni... Hidegrázós. Gyilkos élmény.

Hated in the Nation (enyhén spoileres)

A készítők megadták a módját a lezárásnak, és ez bizony ki is járt a sorozat eddigi legjobb szezonjának. A befejező epizód másfél órás, mégis sallangmentes, végig izgalmas és pörgős, összességében egészen megbabonázó.

Több fontos és aggasztó aktuális problémáról is szól a fáma. A kihalás szélére sodródó méhpopulációk, az internet szólásszabadságának árnyoldala és a trolljelenség egyaránt górcső alá kerülnek. Méghozzá zseniális tálalásban, egy szerves egész aktív alkotóelemeiként. A technológia kísérletet tesz a bioszféra megmentésére, de egyesek még az ilyen jellegű találmányokat is képesek gyilkolásra használni. Mindeközben zajlik a különösen kegyetlen #Deathto hashtag játék, amely során az internet népe mindig kipécéz egy célpontot. A gond csak az, hogy a legtöbb szavazatot kapó illető a nap végén tényleg meghal.

Látszólag kontrollálatlanul, a felelősségre vonhatatlanság illúziójának rózsaszín ködében minden szart belepofázunk a hálózatba. A pokolba, a halál jeges szorításába kívánjuk emberek egész sorát, akiket eközben lekurvázunk, leszarozunk, virtuálisan leköpünk és billentyűzetünk nyomkodása útján még beléjük is rúgunk. Csak nehogy egyszer visszafelé süljön el a puska. Az epizód ennek lehetőségét latolgatja és felhívja a figyelmet arra, hogy az internetre posztolt támadás adott körülmények között súlyos következményeket eredményezhet. Ha nem most, akkor majd a nem túl távoli jövőben.

Zseniális továbbá, ahogy a sztori ezúttal is áthallásba kerül egy másik műfajjal, most nevezetesen a krimivel. Viszonylag sablonosabb, de jól működő nyomozókaraktereket láthatunk érvényesülni a cselekmény sodrásában, ami a bűnügyi szál által felsorakoztatott és elszórt nyomokat, részleteket is higgadt precizitással rendezi össze megkapó, stílusos egésszé.

Ilyen volt tehát a Black Mirror legutóbbi, harmadik szezonja. Idén érkezik a negyedik felvonás, újfent hat epizóddal, és reméljük, hasonló minőséggel! Én már alig várom, mert ez keményen megvolt 10/10. 

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!