Karácsonyi vígjátékot készíteni hálás feladat, hiszen a produkciónak, ha legalább egy kicsi hype-ot sikerül keríteni köré, lesz közönsége az ünnepi szezonban, ráadásul ezen produkciók alkotói megengedhetik maguknak azt is, hogy szabadabban, kevésbé szigorúan kezeljék a történetmesélés és a hangulatteremtés szabályait, mert az ünnepi cukordelíriumban fetrengő nézősereg ebben az időszakban úgyis jóval elnézőbb lesz a végeredményről való ítéletmondás során. Persze, az igazi karácsonyi klasszikusok akkor születnek, amikor eme megkönnyített helyzet dacára győz a filmművészet szeretete és a lelkiismeretesség, alkotóink pedig nem csak korrekt, hanem kifejezetten jó filmet tesznek a fa alá. Ezt a kategóriát erősíti a Reszkessetek, betörők!, A Grincs vagy a Télapu.

És szódával ide sorolhatjuk Jon Favreau 2003-as rendezését is.

Kópé (Will Ferrell) manó, aki az északi sarkon dolgozik a Mikulás játékgyárában. Na jó, igazság szerint nem is igazi manó, csak azt gondolja magáról. A tények szerint azonban csak puszta véletlenségből keveredett a szakállas szarvashajcsár vonzáskörzetébe, hiszen amikor csecsemőkorában a Télapó meglátogatta az otthonául szolgáló árvaházat, szépen bemászott az ajándékos puttonyba, ezzel potyautassá válva. Harmincas éveiben járva tudja meg a sokkoló igazságot. Identitásválságát leküzdendő elutazik a manók világából, hogy az emberek nagyvárosát felfedezve meglelje valódi, biológiai édesapját.

Szívesen megnézném ezt a történetet pszichothrillerként vagy legalább komoly szociodrámaként feldolgozva, ugyanis alapötletében a Mi a manó ezen műfajokhoz is legalább annyira közel áll, mint a vígjátékhoz. Sőt, talán még közelebb is. Amolyan karácsonyi, kidíszített köntösbe bújtatott pszichoanalízissel van dolgunk. Egy olyan ember aktájából, aki a világtól elzárva, saját fajtájától eltérő lények között nevelkedett, így felnőttként jóformán havasi Tarzan módjára próbálja feldolgozni a metropoliszi civilizáció káoszos világát. Nem, a komoly drámát nem kapjuk meg, de nem is baj, mert karácsonykor inkább nevetni akarunk, és bizony a Mi a manó alapkonfliktusát felhasználva ügyesen generál emlékezetes, valóban nevettető helyzetkomikumokat. Elsődleges küldetését tehát gond nélkül abszolválja a mű.

Na de mi a helyzet a giccsfaktorral? Ebből a szempontból vizsgálva Jon Favreau filmje kétoldalú darab, hiszen egyfelől ügyesen forgatja ki a túlegyszerűsített gyerekfilmek sablonjait, viszont akadnak olyan jelenetei, amelyek pont az infantilizmusra fekszenek rá, ezzel okozva néhány kellemetlenebb hangulati momentumot az idősebb nézők számára. Továbbá megemlítendő az apa-fia kapcsolat, amiből mindjárt kettő is található a produkcióban. Az egyik Kópé manó nevelőapjához, a másik pedig a főhős biológiai papájához kötődik. A gond az, hogy egyik sincs megfelelően kidolgozva. Előbbi szálat túlságosan elnagyolják, utóbbit viszont erőltetett, cukormázas tálalásig fokozzák a készítők.

Jon Favreau személyéről elmondhatjuk, hogy nem kiemelkedő, viszont megbízható rendező, aki az átlagkorrektnél mindig egy kicsivel magasabbra lövi be produkcióit, és elképzeléseivel általában célt is ér. Ez volt amúgy második nagyjátékfilmje, és habár érződik rajta a saját hang keresésének enyhe esetlensége, összességében szépen összeállt a kotyvalék. Különösen érdemes kiemelni a szánhúzós-lovasságos hajsza ölén parádézó finálét, amely nem csak atmoszférában, hanem látványban is kiemelkedik az alkotás összképéből.

A Mi a manó a másodvonalbeli karácsonyi klasszikusok kifejezetten ügyes darabja. Nem véletlenül nincs ott a legnagyobbak között, de az se csak a puszta szerencse műve, hogy már 2003 óta újra és újra megemlítik az ünnepi időszakban, sőt mi több, nem egy témabeli toplista élén találkozhattunk már vele. Érdemes elővenni újra, vagy először. 7/10.

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!