A trashfilmek komoly kultusznak örvendenek. Gyilkos szörnyetegeket vagy eltúlzott vérfürdőket bemutató, enyhén vagy nagyon morbid akciófilmek és horrorfutamok ezek, amelyek büszkén vállalják, hogy filmművészetileg nem sokat érnek, hiszen épp ez volt a céljuk. Megmutatni az érem másik oldalát, a mozgóképalkotás tulajdonképpeni paródiáját prezentálni. Annyira rosszá válni, ami már jó és felhőtlenül képes szórakoztatni. Na hogyha ehhez még hozzájön egy Samuel L. Jackson is, a siker garantált!

Sean (Nathan Phillips) menő motoros arc, aki még a Red Bull árát sem sajnálja kiadni, ha cserébe a doboz száját lazán felpattintva kortyolhatja az energiaitalt Honolulu csodás tájainak ölelésében. Ám nem tart sokáig a lazulás, mert a srác véletlenül szemtanúja lesz egy brutális maffiagyilkosságnak. A derült égből előbukkanó FBI-ügynök, Flynn (Samuel L. Jackson) biztonságba helyezi, aztán közli, hogy tanúskodnia kell a rettegett gengsztervezér ellen, mert az mindenképpen megtalálja majd a módot arra, hogy kiiktassa. Sean belemegy a dologba, majd Flynn oldalán fel is száll egy Los Angelesbe tartó gépre, hogy otthonában győzhessék le a maffiózót. Ám a komisz rosszfiú egy lépéssel előrébb jár. Mérges kígyókat csempész a repülőre, majd emberei feromonokkal meg is vadítják az állatokat, akik ezután tizedelni kezdik az utasokat. Ám a kőkemény FBI-ügynök ekkor megragadja sokkolóját és a székek karfájára ugorva harcba száll... 

A szó szoros, filmművészeti szigorúsággal vett értelmében ez a produkció valóban nem jó, bár még ilyen szempontból sem nevezném igazán rossznak. Viszont tény és való, hogy rég volt már részem ennyire szórakoztató filmélményben, persze ehhez az is kell, hogy szórakoztató alatt a tökéletes, lemattult agykikapcsolást értsük. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy régebben már volt szerencsém tévében a gyilkos kígyók repülős kalandjához, így nagyjából tudtam, mit várjak. Jó adag morbid halált, egy-két viccesen tökkelütött sablont, na meg persze egy mindenki másnál faszább Sam Jacksont, aki olyan lazasággal bassza földhöz a háromméteres pitont vagy mi az istent, hogy azt komolyan megkönnyeztem.

Hiába, a Kígyók a fedélzeten minden baromsága ellenére, sőt, pont ezekből kifolyólag stílusos film. Az utasok között persze mindenféle sztereotípiák összegyűlnek, kezdve a hírességtől, a kiskutyás nőn és a kisbabás nőn át egészen a repüléstől rettegő, de felesége kedvéért ezt is vállaló csávóig. Természetesen itt van az utolsó útját teljesítő légi utaskísérő, és a szexista, de a repülőt istennőként tisztelő másodpilóta is helyet kapott a forgatókönyvben. Az idióta, de remek időzítésüknek köszönhetően jól működő poénok képesek megmosolyogtatni, a főhős jacksoni lazasága pedig abszolút felteszi az i-re a pontot. A Kígyók a fedélzeten tudja magáról, hogy rossz, hiszen eleve ez volt a célja. Bemutatni, hogy mi a trash lényege. Szórakoztatni olyan eszközökkel, amelyekkel a legtöbben csak elborzasztani tudnak.

A rendező David R. Ellis koreográfiái egyáltalán nem rosszak. A haláljelenetek morbidok, gusztustalanok és durvák, de érezhetően nem is akarnak másmilyenek lenni. A mérges szörnyetegeket helyenként CGI-effektek, máskor valódi kígyók, néhol pedig valószínűleg bábok keltik életre, és ezek aránya kiváló a filmben, így a látvány terén meglehetősen ritkán lóg ki a lóláb (legalábbis számottevő mértékben). A fináléra már kissé elfárad a forgatókönyv és a rendezés is, így miután Samuel L. Jackson elordítja ominózus jelmondatát a kurva kígyókról a kurva repülőgépen, már csak pihent agyú ökörködés marad, aztán stáblista.

A repüléstől és a kígyóktól viszolygó nézőknek természetesen nem ajánlott a produkció, aki viszont nem csősznob, tegyen vele egy próbát, mert a Kígyók a fedélzeten szórakoztató, pörgős, izgalmas és még vicces is. Nem jó, de legalább nem is rossz. És tulajdonképpen ez az, amiről a trashfilm műfajának szólnia kell. 6,5/10.