Azt már korábban tisztáztam, hogy az idei moziszezon néha meg-megcsillanva döglődik, legalábbis eddig, ám közben a tévében újabb csodák történnek. Ezt egészen konkrétan a Mr. Robotra értettem, ám nem szabad megfeledkezni az elmúlt évek egyéb nagyszerű sorozatairól sem, hiszen jó pár esztendőt kell visszamennünk azért, hogy a tévés mozgókép terén ugyanolyan üresjáratot találjunk, mint amilyennek 2016 bizonyul a mozi szempontjából. A kis képernyős felfelé ívelés nem csak minőségileg kimagasló, hanem még rendkívüli műfaji sokszínűségre is képes. A közelmúlt egyik legkülönlegesebb produkciója, a Wilfred például egészen egyedi dramedy, pszichológiai dráma, sitcom jellegű és krimi betétekkel megtűzdelve.

Ryan (Elijah Wood) élete kész tragédia. Még csak fiatalember, de úgy érzi, hogy álmai és tervei máris romokban hevernek. Nincs munkája, nincs párja, nincsenek céljai. Ezért úgy dönt, véget vet a kínlódásnak és turmixát egy doboznyi nyugtatóval ízesíti meg. A gondosan eltervezett öngyilkossági kísérlet azonban kudarcba fullad, másnap pedig váratlan látogató érkezik meg a férfi életébe. A szomszéd, hőn vágyott lány, Jenna (Fiona Gubelmann) megkéri Ryan-t, hogy vigyázzon kutyájára, Wilfredre. Hősünk kezdetben nem tudja, mit is kezdjen az új tapasztalással. Ő ugyanis nem egy szürke keverékkutyát lát, mint mindenki más, hanem egy felnőtt férfit, kutyajelmezbe bújva (Jason Gann). Ryan és Wilfred jó barátok lesznek, ugyanakkor kapcsolatuk rendszeres konfliktusokba is sodorja őket, mindeközben pedig igyekeznek kitalálni, hogy Ryan vajon miért látja a négylábú állatot úgy, ahogy, tehát emberként. 

A Wilfred alapvetően sok mindenben a sitcom műfaj képviselőire emlékeztet. Egy epizód húsz percet ölel fel, a cselekmény nagy része pedig jellemzően ugyanabban a három helyiségben játszódik. Viszont itt nincs alánevetés, az emberi problémákból pedig csak félig-meddig csinálnak viccet az alkotók. Ez ugyanis egy dramedy, ráadásul az első három évadban egészen kiváló, szinte már tökéletes dramedy. Az utolsó, negyedik szezon már gyakran kelti ötlettelenség és túlnyújtottság érzetét, ugyanakkor a fináléra szépen kikerekedik a történet. Emberi érzelmek, helyzetkomikumok, súlyos mentális betegségek és mindennapi kapcsolatok elemzése keveredik, zsigeri, izgalmas, megindító és ugyanakkor vicces egészet alkotva. A cselekményvezetés pörgős, a kisebb történetek ugyanúgy szórakoztatóak, mint ahogy a főszál felgöngyölítése is végig mozgásban tartja a néző agytekervényeit.

A Wilfredet nézve ugyanis nagyon nehéz nem skizofrénnek érezned magad. Különösen, ha beleéled magadat a látottakba. A helyzet ugyanis az, hogy ez a történet mélyreható, egyéni aspektusból történő, de mindenképpen hitelesnek ható bemutatása a paranoid skizofrénia diagnózisának. A megjelenéstől kezdve, az egyre durvább üldözési mániás futamokon keresztül a konklúzióig egyszerre ijesztő és felkavaró az, ahogy Ryan belső harcát láthatjuk. Még a viccesebb jelenetekben is ott van a szomorúság és a fájdalom, hiszen minden szórakoztató tartalom ellenére egy emberi élet összeomlását láthatjuk. Persze idővel a kép árnyaltabbá válik, hiszen Wilfred hol barátja, hol inkább ellensége Ryannek, nehéz tehát eldönteni, hogy ez az érdekes figura pontosan milyen szerepet tölt be a férfi életében. De hát pont erről szól a főszál. Ryan paranoiás teóriákon és hallucinációkon keresztül kutatja Wilfred létezésének értelmét. Orvosi kísérletek, isteni beavatkozás, mindenféle misztikus tartalom vegyül a nyomozásba, a néző pedig sokszor elbizonytalanodik. Lehet, hogy itt tényleg többről van szó, nem csak egy depressziós férfi képzelgéseiről? A paranoia átragad a befogadóra és ettől néha még kényelmetlenül is érezhetjük magunkat.

A főkonfliktus tehát nem más, mint a kérdés: Micsoda Wilfred? Valamifajta mágikus teremtmény, isten, angyal vagy csak Ryan kusza agyának teremtménye? Utóbbi esetében pedig igazán nem mindegy, hogy a férfi énjének ártó, önpusztító része vagy a segítő, a boldogság irányába terelő szeglete testesül-e meg az emberszabású kutyában. Wilfred ugyanis igazi bajkeverő, rendszerint kalandokba sodorja Ryan-t, sokszor építő jelleggel, de gyakran tűnhet úgy, hogy csupán puszta rossz indulatból. Nehéz eldönteni, hogy mik is a szándékai, hiszen ő maga sincs tisztában velük. Sokszor ártalmatlan idiótának tetszik, aki egy plüssmacit kúrogat, máskor viszont igazi, aljas összeesküvő, félelmetes lángelme, akitől jobb félni, mint megijedni. Ryan ezzel szemben egy vesztes. Élete minden csatáját elbukta, mások manipulálásának engedelmeskedve már el is felejtette önmagát. Kezdetben azért nagyon szimpatikus a főhős, mert küzdelem helyett inkább megéli a lúzerségét, átadja magát a mélypontnak és nem akar felállni. Amikor viszont harcolni kezd, pont a kitartása miatt válik rokonszenvessé.

Mindemellett nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a sok pszichológiai eszmefuttatás, emberi dráma és morbid poén mögött ez a történet leginkább a barátságról szól. És ami igazán érdekes, az nem más, mint az, hogy egyszerre mutatja be az ember-ember és az ember-állat barátságot. Wilfred ugyanis egy kutyajelmezbe bújt ember, és megvan benne mindkét élőlény jellegzetességeinek gyűjteménye. Megijed a zajoktól, rendszeresen sétálnia kell, plüssállatokat kefél, mások bakancsába szarik, ugyanakkor Ryannel füvezik, Matt Damonért rajong és úja meg újra súlyos filozófiai kérdéseket vet fel istenről, emberről, halálról, vallásról és rengeteg egyéb dologról is. Ryan különleges, ám igaz barátot talál a személyében, bár Wilfred néha inkább ellenségnek tűnik, hiszen mindenkinél őszintébb Ryanhez és sokszor bajba is keveri őt. Ám a bajok után Ryan rendszerint több lesz és erősebb. És ha belegondolunk, az igazi barátok pont ilyenek. Beletaszítanak a szarba, hogy megtanuld letisztítani magadat és felállni a padlóról. 

Elijah Wood igazán nagy sztár soha nem lett, hiába A gyűrűk ura (amit az egyik részben szellemesen meg is idéznek), és ez nagyban annak lehet köszönhető, hogy viszonylag ritka az olyan karakter, akihez igazán illik a színész fizimiskája és alkata. Ryan szerepére azonban kiváló választás volt. Alakítása rendkívül hiteles, remekül érvényesül benne a vívódó emberi jellem sokrétűsége. Wilfred szerepében Jason Gann viszi a prímet elképesztően szórakoztató, elragadó játékot produkálva. Óriási szövegeivel és mély átélésével, na meg hibátlan akcentusával rögtön lekenyerezi a nézőt.

A Wilfred, még ha az utolsó évadra kicsit el is fárad, összességében egészen remek sorozat. Nem érdemes kihagyni, hiszen sokrétű tálalásmódban vájkál az emberi elme és lélek legsötétebb bugyraiban, miközben nem átall gyakran megnevettetni is. Tökéletes szórakozás, ráadásul néhány nap alatt be is lehet darálni. 9/10.