David Lynch a filmtörténelem egyik legtöbbet emlegetett alkotója. Viszonylag ritka, hogy neve negatív kontextusban kerüljön elő, általában szuperlatívuszokban szokás beszélni róla a Mulholland Drive, a Twin Peaks, vagy éppenséggel a Kék bársony kapcsán. Azonban amikor a neves filmművész egy népszerű sci-fi regényhez nyúlt, és adaptációt készített belőle, a fogadtatás meglehetősen rideg volt, és az maradt a mai napig is. Habár a Dűne kivívott magának egyfajta kultstátuszt, nem túl gyakran találkozhatunk elégedett, pozitív véleményekkel a produkciót illetően.
Az ismert világegyetem berendezkedése és működése meglehetősen labilis, hiszen mindössze egyetlen tényezőn alapul. Ez az úgynevezett fűszer, ami multifunkcionális nyersanyag révén minden bolygó és dinasztia számára nélkülözhetetlen. A fűszer azonban egyetlen helyen, az Arrakis nevű sivatagos bolygón, másik nevén a Dűne vidékén lelhető fel. Paul Atreides (Kyle MacLachlan) nemesi család sarjaként intergalaktikus konfliktusok központi figurájává válik, miközben megkezdődik a háború az Arrakis uralmáért, és egyre egyértelműbbé válik, hogy ő az a kiválasztott, akire a jóslatnak megfelelően a bolygó őslakossága már hosszú idők óta vár.
Nem olvastam az eredeti regényeket, de igazak lehetnek azok a források, amelyek azt állítják, hogy ennek a történetnek a teljes körű megértéséhez bizony szükséges a könyvek ismerete. Ugyanis a filmen így is érződik, hogy David Lynch, ha nem is nagyon, de elszúrta ezt az adaptációt. A Dűne forgatókönyvének bajai közül csupán egy az unalmas történetvezetés, ám kétségtelenül ez teszi leginkább próbára a nézőt, hiszen a 130 perces játékidő merőben indokolatlannak érződik. Ugyanakkor maga a sztori valóban eléggé komplex, sokrétű science fiction, az összhatás viszont olyan, mintha Lynch elveszett volna a részletek tengerében. Végül a cselekmény egyik vonulatába sem ássa bele magát igazán, pedig a fűszer eredetétől kezdve az egyetlen nyersanyagon nyugvó politikai rendszer megingathatóságán és a születésmanipuláláson keresztül a messiásképig bezárólag rengeteg mindent elmélyíthetett volna ahelyett, hogy példának okáért gusztustalan jelmezekbe öltöztetett negatív karaktereit parádéztatja funkciótlan és idegesítő jelenetek során keresztül.
Az előbbi gondolattal már utaltam arra, hogy Lynch kissé elvont, helyenként teátrális stílusa eme rendezésében is tiszteletét teszi. Felismerhető, de nem kiemelkedő a direktor filmnyelve ebben az alkotásban, pedig többi munkáját ismerve ütősebb összképet várnánk. Persze tény és való, hogy ez egy korai alkotása. A jelenetkoreográfiák korrektek, különösen a filmvégi tömegjelenetek sikerültek mutatósra, viszont a vizuális effektek helyenként borzalmasak, de túlzás nélkül vállalhatatlan szinten. A díszletek és a jelmezek azonban jól mutatnak, kivéve amikor túl vannak lőve, például nem túl kellemes hosszú perceken át a gonosz báró pofáján feketéllő fekélyek csapolását bámulni.
A színészgárdában feltűnnek erősebb nevek és mondjuk ilyen fronton nincsenek is komoly problémák. Kyle MacLachlan korrekt alakítást nyújt a főszerepben, de feltűnik Patrick Stewart, illetve A tengeralattjáró főszereplője, Jürgen Prochnow is.
A Dűne sajnos tényleg nem sikerült túl jól, pedig az még a regények ismerete nélkül, eme elrontott adaptáció fényében is egyértelmű, hogy ez a történet rengeteg potenciált rejt magában. Kár érte, de azért nem vállalhatatlan. 6/10.
