Már megint Woody Allen! Az biztos, hogy a régi motoros forgatókönyvíró-rendezőt nem lehet azzal vádolni, hogy öregkorára utolérte az alkotói válság, hiszen rendre minden évben bemutat egy újabb alkotást. Tény és való, hogy ezek a művek nem képviselnek konstans módon magas színvonalat, de még a gyengébbnek nevezhető darabok is legalább enyhítik a rajongók újdonságra való éhségét. Allen az évtizedek alatt akkora nevet vívott ki magának, részben különc személyisége, részben pedig filmjei egyedi, könnyed módon tartalmas stílusa okán, hogy gyakorlatilag akárkit képes megszerezni aktuális története színészi frontjára. Ezúttal Joaquin Phoenix a főszereplő. A színész így egy érdekes, és valóban minden szempontból abszurd fickót kelthetett életre.

Jill (Emma Stone) átlagos egyetemista lány. Olvasott, jó tanuló, kiegyensúlyozott párkapcsolatban él, szóval igazi kis hercegnő. Ám élete gyökeres és váratlan fordulatot vesz, amikor megérkezik az új filozófiaprofesszor, Abe (Joaquin Phoenix). A pocakos, zsíros hajú, iszákos figura a nihilizmus megtestesítője. Keserűségbe és önsajnálatba burkolva vegetálja át mindennapjait, miközben kezdi feladni a maradék reményt is. A fiatal lány és a középkorú professzor szoros barátságot kötnek egymással, és még nem is sejtik, hogy ez a kapcsolat milyen komoly, és mennyire veszélyes kalandba sodorja majd őket. A lényeg egy kávézóban, egy kihallgatott beszélgetés formájában üti fel a fejét.

Ha valami, hát akkor az semmiképpen nem meglepő, hogy Woody Allen karakterrajzai ezúttal is gyakorlatilag tökéletesek. Abe jellemrajzában egy élete derekán járó férfi minden fájdalma, félelme, és negatív érzelme egyesül, kisarkított, végletes formában prezentálva. Félelmetes a férfi életidegen, végtelenül szomorú, megfoghatatlan mértékben megkeseredett, romokban heverő érzelmi világa, ami végső soron azért rémíti halálra a nézőt, mert ez az állapot Allen tolmácsolásában különösen könnyen elérhetőnek tetszik. Jill eközben életvidám és könnyed, kezdetben csupán érdekességként szemléli az öngyűlölő professzort. A két főszereplő által az élet napos és árnyékos oldala áll kontrasztba. Azonban nem Jill az, aki olyannak látja a világot, amilyen. Abe tudja csak átérezni azt a mérhetetlen szenvedést, amit a létezés terhe hordoz. Szóval nagyban megy a filozofálgatás és az eme jegyben zajló karakterépítés, ám amikor ez már kezdene unalmas lenni, az expozíciónak vége szakad, és a forgatókönyv egy csapásra cselekményesebbé válik. Tragikomikus szituációkon keresztül jelenik meg az ijesztő tanulság, miszerint az igazán sötét mélységből talán csak radikális út vezet kifelé, ezzel egyetemben pedig a gyilkosság filozófiája is tiszteletét teszi.

A forgatókönyv tehát jó, Allen ötletei élelmesek, üzenetei tartalmasak. Robbanni mégsem képes a nagy öreg alkotó, az igazi katarzist nem tudja kiváltani. Ennek az az oka, hogy Allen ezúttal túlságosan rutinból rendez, nem kísérletezik, nem próbálkozik, nem akar meglepetést okozni. Mintha tudná, hogy mi az, amit várnak tőle a nézők, és még véletlenül sem akar valami mást is, valami pluszt belevinni az összképbe. Párbeszédes jelenetei túlságosan színpadiasak, színészvezetése a kelleténél teátrálisabb, így hiába mondható el, hogy a direktori munka maximálisan korrekt, utólagos szájízünk mégis keserű marad, mert azzal a szándékkal ültünk be a filmre, hogy megtekintése után majd többet tudjunk róla mondani, nem csupán azt, hogy maximálisan korrekt.

A színpadias jelenetkoreográfiák és színészinstruálás megszokása után könnyedén beletudunk feledkezni a gárda nagyszerű teljesítménybe. Joaquin Phoenix fantasztikus a főszerepben! A színész és meglepően karakteres pocakja elsőosztályúan tálalják az összezuhant, életunt filozófiatanárt, akiben egy egészen abszurd ötlet támasztja fel újra az élet szikráját. Emma Stone eléggé elmarad főszereplőtársától, ám hitelességére nem lehet komoly panaszunk. Néha kissé túlzásba viszi a gesztikulálást, de játékának összképe ezzel együtt is kifejezetten jó.

Woody Allen idén is letudta a kötelező kört, és én nem bántam meg, hogy megnéztem az Abszurd alakot, mert filozofikus szempontból maradandó ez az alkotás, ugyanakkor azonban az is igaz, hogy rendezésileg kissé erőtlen, és az a bizonyos plusz hiányzik belőle. 7/10.