Kérte: navigations
A születés után következő ártatlan gyermekkor évei gyorsan tovaszállnak, mi pedig bekerülünk fajunk csúcsteljesítménye, a modern civilizáció húsdarálójába, ahonnan többé nincs kiút. Ahogy gyarapodnak furcsa okból megünnepelt születésnapjaink, úgy gyűlik bennünk az egyre több rossz emlék, a számtalan sértés és megaláztatás. A legtöbben szerencsére megtanuljuk lenyelni a különböző közösségekben ránk zúduló mocskot, ám néhányunkat olyan mértékben megfertőz a lelki terror, hogy végül felébred valami, egy elfajzott veszedelem az ember lelkében.
Marie (Sonia Suhl) egy északi kisvárosban él apjával (Lars Mikkelsen) és tolószékbe kényszerült, magatehetetlen anyjával (Sonja Richter). Nem sokkal azután, hogy a lány dolgozni kezd egy halfeldolgozó üzemben, a korábban csupán ártatlan bőrirritációnak tűnő foltok a testén elkezdenek terjedni, egyre vészjóslóbb árnyalatot ölteni. Miközben Marie a belőle újra és újra előtörni vágyó szörnyeteget igyekszik visszatartani, a közösség tagjai egyre kevésbé mutatnak hajlandóságot arra, hogy higgadtan megtűrjék őt maguk között.
Eme horrorisztikus felhanggal bíró drámának megvan a maga kellően egyedi hangulata, így hamar rájöhetünk, hogy nem vétettünk hibát azzal, hogy belevágtunk. Ugyanakkor azonban messze nem tökéletes az összkép. A cselekményvezetés, habár egy pillanatig sem toporog egy helyben, gyakran belassul, és csupán vánszorogva hajlandó egyről a kettőre jutni, így sajnos a nyolcvan perces játékidő során nem ritkán kialakul az a filmnézés közben rettegett, kellemetlen érzés, amit utálunk, és amit unalomnak nevezünk. Kétségtelen azonban, hogy a When Animals Dream tudja, mit akar mondani. A főhősnő belsőjéből hullámokban előtörő, jobb szó híján pszichológiai vonzatokkal bíró betegségnek bélyegzett veszedelem elsőosztályú metaforája a társadalmi közegében kirekesztett, megvetett, lelkileg és néha fizikálisan is bántalmazott egyén tehetetlen dühének, ami csak úgy elégülhet ki, ha megszegi a civilizáció ellentmondásos, igazságtalan szabályait.
Jonas Alexander Arnby rendezése tudatos és gyakorta hatásos. A meglepetéseket is tartalmazó történet a direktor zsigeri jelenetkoreográfiái által válik maradandóvá. A kemény, depresszív, szomorú drámai atmoszférát rémlátomásokkal és egyéb horrorisztikus elemekkel vegyíti a karmester, sőt, időnként még némi félelemfaktort is képes komponálni. A fényképezés a szürke és a barna árnyalatait helyezi domináns szerepbe, ám ezt a kelleténél jobban eltúlozza, így a szűk másfél óra alatt a képi világ monotonná válik, még úgyis, hogy a film végén ez a színvilág a korábbiaknál komolyabb jelentőséget nyer magának. A hangulati aláfestést Mikkel Hess minimalista, ámde hatásos filmzenéje szolgáltatja.
Sonia Suhl egész jól helytáll a főszerepben, játéka sokszor igazán hiteles, bár teljesítménye nem konstans módon minőségi. A prímet Lars Mikkelsen viszi, aki valószínűleg soha nem lesz annyira népszerű, mint bátyja, Mads, de az biztos, hogy a színészi tehetség génjeit ő is örökölte. Alakítása kikezdhetetlenül kiváló.
A When Animals Dream-t túlzás lenne magával ragadó filmélménynek nevezni, inkább ínyenceknek való, azoknak, akik megunták a szokványos horrorokat. Leginkább ők lelhetnek benne komolyabb értékeket, bár azért nem olyanokat, mint a közelmúltból a The Babadook vagy a Valami követ esetében. 7/10.
