Kérte: Történelem p
A II. világháború szörnyűsége könyvek és filmek tucatjai után is leginkább a leírhatatlan jelzőt váltja ki a leírására vállalkozó beszélőből. A világégésben önként résztvevő és kényszer hatására belesodródó emberek a lehető legváltozatosabb helyeken haltak meg. Mégis, általában csupán a nagy háború néhány szegmensét szokás emlegetni. Normandiát, Sztálingrádot, Pearl Harbor-t, és a Holokausztot. Ezzel szemben Wolfgang Petersen egy csapat elfeledett német férfit mutat be, akik a tengerek mélyén igyekeznek túlélni a rájuk zúduló veszedelmeket, és próbálnak megfelelni hazájuk irreális elvárásainak.
1941-et írunk. A hitleri Németország nagy erőkkel igyekszik megtörni Nagy-Britannia ellenállását. A siker érdekében tengeralattjárókat bocsátanak a vizekre, amelyek elsődleges feladata a szigetországba tartó ellátmányszállítmányok megsemmisítése. A hajókra küldött, 40 000 embert számláló legénységek sokaságából 30 000-en soha nem tértek haza. Henrich Lehmann parancsnok (Jürgen Prochnow) és emberei mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne az utóbbi statisztikát kelljen erősíteniük, ám a kihívás különösen nehéz, hiszen Berlin parancsai emberfelettinek tetsző tettek végrehajtására utasítják őket.
Petersen a náci harci gépezet dübörgésétől messze helyezi hőseit és cselekményét. Nem hallunk a zsidóüldözésekről, a Führer is csak elvétve említődik meg, és a szereplőktől ezen témáknál csak még messzebb áll parancsaik jogosságának, a háború értelmének vitatása. Itt nem az ideológiai háttérről, nem is egy hatalomra jutott őrült tombolásáról, nem is meggyilkolt ártatlanok tömegeiről van szó. Csupán egy tengeralattjárónyi férfiról, olyanokról, akiket fűt a hazaszeretet, akiknek német állampolgárság jutott, és tudják, ez az az ország, amit veleszületett kötelességük szerint meg kell védeniük. És valóban, Petersen egyik legfontosabb zsenialitása az, hogy a II. világháború ideológiai konfliktusaitól mesze elzárkózik, és a világégésnek egyetlen apró szegletére koncentrál, egy hajóra, amelynek fedélzetén a legénység tagjai szintén a maguk apró részére fókuszálnak. Csak a hajóra, csak egymásra, és csakis az aktuális parancsra. Tragikus él, hogy többségükben még szinte gyerekek, a parancsnok már eleve rossz szájízzel hajózik ki, hiszen olyan fiúkat kell a tűzvonalba vinnie, akiknek még az anyjuk mellett lenne a helyük. A történetvezetés három és fél órás sodrásában lélektani futamok egész sorát zongorázzák végig az alkotók. A csaták előtti unalmas hétköznapok stresszes érzése, a kibontakozó halálfélelem, az őrület megjelenése, és a fináléban érkező, egymást váltó pozitív, illetve negatív érzelmi hullámok egyaránt hitelesen tárulnak a néző elé (külön megemlítendő a hadászati technika fejlődésének szóló tiszteletadás, ami érdekes mellékízt ad az utolsó egy órának). A maratoni játékidő abszolút indokolt, alig akad olyan perc, ami nélkül nem veszítene értékéből az élmény összessége.
Wolfgang Petersen rendezői minőségében sem hagy cserben bennünket. A történetet keretbe foglaló, totálképekre alapozó, sokszereplős jelenetek (a kihajózás előestéje, a kikötő bombázása) annyira szenzációsan jól néznek ki, hogy szinte már sajnáltam a fősztori tengeralattjáróba koncentrálását. Persze, ez csak halvány bánat, hiszen a hajó vasgyomrában is maradéktalanul kicsapódik a megkívánt hatásfok. A direktor elképesztő erővel vonja be nézőjét a filmbe, teszi ezt elsősorban gyönyörűen kidolgozott, precíz és részletgazdag snittjeivel, amelyeket vágás csak akkor erőszakol, amikor az feltétlenül szükséges, így óvva meg a cselekmény áramlásának pazar folytonosságérzetét. A játékidő 90%-a a tengeralattjáró szűk folyosóin játszódik, így a klausztrofóbia érzése nagyon hamar maróvá válik, ha nem volna kánikula, kinyitnánk szobánk ablakát, hogy nyerjünk egy kis friss levegőt izzadságunk feszült bűze mellé. A tengeri csaták dinamizmusa végtelenül izgalmas színt visz az atmoszférába, a vasba zárt legénységet körülölelő, folyamatos stressz és félelem pedig olyan lángon ég, hogy szinte már összekucorodunk fotelünkben, mielőtt az egész az arcunkba robbanna.
Az élmény nyilvánvalóan jóval kevesebb lenne, ha nem egy ilyen pazar színészgárda tolmácsolná a narratívát. Jürgen Prochnow parancsnoka sokat látott, megkeseredett figura, aki nem hisz semmiben, eltávolodik mindennemű ideológiától, kizárólag az aktuális parancsnak él. Nemcsak ő, hanem a mellékszereplők is egytől egyig kiválóan idomulnak a történet kőkemény atmoszférájához, így az összes fontosabb karakter részéről kapunk emlékezetes momentumokat.
A tengeralattjáró monumentális háborús dráma, ami úgy adja át a világégés borzalmát, hogy cselekményének főhelyszínét nem lángoló csataterekben vagy nyomasztó haláltáborokban, hanem egy hajó belsejében határozza meg. 10/10.
