Kérték: ThePretender, Történelem p

A hazáért, a dicsőn lobogó zászló nevében. A hazafias eszmék önmagukban, akármilyen kontextusban szépek, a gyakorlatban viszont szükségszerűen bemocskolódnak, és megtört, eltemetett embereket hagynak maguk után rothadni a sötétség mélyében...

...ahonnan azonban néhányan visszatérnek.

Josselin Beaumont (Jean-Paul Belmondo) a francia titkosszolgálat embere volt. Két évvel ezelőtt küldetésre indult, parancsa szerint egy afrikai diktátorral kellett volna végeznie. Időközben azonban megváltozott a politikai helyzet, és a kormány visszakozott, sőt, úgy döntöttek, felfedik ügynökük kilétét, aki így egy személyben vitte el a balhét. Évekig raboskodott az idegen ország fogságában, ahol embertelen körülmények között tartották és dolgoztatták. Beaumont két esztendő elteltével megszökik, visszatér Párizsba, és elhatározása szerint úgy áll bosszút elárulóin, hogy mindenáron végrehajtja egykori küldetését.

A Profi bizonyos szempontból túlértékelt film. Ezalatt leginkább arra gondolok, hogy a forgatókönyv eléggé túlzásba viszi a biztonsági játékot. A konfliktus háttértörténete kidolgozatlan, a politikai vonulat nagyon felületes, alibiszövegekkel teletűzdelt maszlag, a negatív karakterek pedig túlságosan kisarkított tálalásban vannak jelen. A körítés tehát lehetne acélosabb, ez tény és való, viszont az elvitathatatlan, hogy A Profi remekül mutatja be főtémáját. Egy megtört, elárult ember utolsó felemelkedését láthatjuk. A végső igazságszolgáltatást, kísérletet a mérleg helyrebillentésére a sorsszerű, végig nyilvánvaló, így az egész filmet zseniális melankóliába burkoló bukás bekövetkezte előtt. Joss kiábrándultsága, a naivitás halott emlékének fájdalma végig hitelessé teszi a főhős útját, ami politikán és magas rangú érdekeken keresztül vezet a cél, a megtépázott, de talán még elérhető igazságérzet felé. Joss tudja, hogy amikor meghal, a pokolra jut, ez nem is kérdés. Ám igyekszik magával vinni azokat, akik szintén odavalók.

Georges Lautner rendező emlékezetes jeleneteket ajándékoz a játékidő 100 perce során. A karmester néhol igazán erőteljes, szép totálképeket produkál (a vízen átvágva rohanó foglyok képe a produkció egyik legemlékezetesebb momentuma), máskor pedig Sergio Leone művészetét idézi, amikor arcra fókuszáló premier plánokkal gazdálkodik (az a bizonyos, westerneket idéző pisztolypárbaj, amiben száguld a feszültség). Az akciójelenetek is többnyire színvonalasak. A bunyókoreográfiák időnként kissé esetlenek, viszont megvan bennük egy enyhén talán komikusnak is nevezhető báj, ami szerethetővé teszi őket. A produkció egyik csúcspontja az autós üldözés, ami kreatív kamerabeállításaival és változatosságával a minimalista zsenialitás mintapéldája. És természetesen itt van Ennio Morricone nagyszerű zenéje, minden idők egyik legjobb soundtrackje, ami olyan magas fokú hangulatteremtő erővel bír, hogy jóformán másodlagos főszereplővé lép elő a jelenetek sodrásában. 

Jean-Paul Belmondo alakítását erős túlzás lenne kirobbanónak nevezni, ám ettől függetlenül el kell ismerni, hogy a színész produktuma hiteles és szórakoztató. Különösen elismerésreméltó a remek érzék, amivel a főszereplő belevisz némi jóleső humort alapvetően tragikus karakterébe. A mellékszereplők viszont döntő többségben értékelhetetlen, műanyag hatású teljesítményt nyújtanak, ez azért kissé zavaró.

A Profiról összességében elmondható, hogy nem véletlenül vált kultuszfilmmé, hiszen hangulata rendkívül elragadó, főhőse pedig igazán megkapó. Nem érdemes kihagyni! 8/10.