A sportfilmek egyedi hangulati világuk és motivációs jellegük okán könnyedén képesek magukkal ragadni a nézőt, így természetesen nem nehéz kedvelni őket, a káoszba fúló fiatal generációk elemzése pedig fájdalmasan aktuális téma, amiről a filmvilágban is kötelesség beszélni. Eme két zsáner összekombinálásából akár még valami kivételesen ütős alkotás is napvilágot láthat. Phil Joanou hasonlóképpen gondolkozhatott 2006-ban, amikor vászonra vitte néhány zűrös kölyök, és az őket megmenteni igyekvő férfi történetét.
Sean Porter (Dwayne Johnson) fegyőrként dolgozik egy javítóintézetben. A statisztikák szerint a bekerült fiatalok 75%-a visszaesik a bűnözés világának mocsarába az utcára való visszakerülést követően. Sean elkeseredetten veszi tudomásul, hogy munkája gyakorlatilag szart sem ér, ezért elhatározza, hogy forradalmi módszerrel próbálja megváltani a srácok lelkét. A kiválasztottakból amerikai focicsapatot verbuvál, akiket még a bajnokságba is sikerül bekönyörögnie. Sean győzelmet ígér a fiúknak, és tudja, hogy terve csak akkor lehet sikeres, ha szavát sikerül betartania, így megkezdi a rablókból, drogdílerekből, és gyilkosokból álló csapat felkészítését.
Az Erőpróba forgatókönyve nem makulátlan, ugyanakkor megvannak a maga értékei. A bemutatott utcafilozófia olyan, mintha a The Wire receptjét kapnánk meg meglehetősen lebutítva, egyszerűbb verzióban, és a későbbiekben előkerülő bajtársiasság, csapatszellem, és az ember önmagába vetett hite által alkotott mondanivaló csokor is gyakran túlságosan erőltetett tálalásban produkálja magát, ritkán sikerül elkapni azt a természetes, megható hitelességet, ami például az Emlékezz a titánokra védjegye volt. Az üzenet közvetítése tehát nem ritkán erőtlenre sikerül, viszont maga az üzenet ettől függetlenül megbecsülendő, hiszen minden mozgóképet értékelni kell, ami a fiatalkori ártatlanság pusztuló szellemisége mellett próbál kiállni minimum korrekt módon. Nyilvánvaló, hogy kezdetben nehéz ráhangolódni a történetre, hiszen az Erőpróba azt várja el tőlünk, hogy közveszélyes gengszterekkel szimpatizáljunk, ám ha sikerül ráéreznünk a második esély fontosságának lényegére, akkor valóban eltudjuk hinni, hogy ezek a srácok még megtalálhatják a kiutat a pokolból, és ezért szurkolunk is nekik.
Phil Joanou rendezését nem nevezném kimagaslónak, vagy hosszú távon emlékezetesnek, ám az biztos, hogy a direktor nem ritkán talál olyan beállításokat, illetve hangulati csúcspontokat, amelyekből kifolyólag nem vitathatjuk tehetségének létezését. Némely esetben egészen könnyfakasztó szintig képes felkorbácsolni a történet hátterében gyűrűző érzelmeket. A meccsjelenetek időnként kissé monotonak, ám nincs kamerarángatás, és kapkodó vágás, tehát ezek a képsorok összességükben nézve élvezhetőnek minősíthetőek. Az operatőri munka gyakran nagyon jól eltalálja a dinamikát, így sok jelenet igazán pörgősre sikerül, egyszer-kétszer emlékezetes lassításokat is kapunk.
Dwayne Johnson általában nem színészi tehetségével szokott hódítani, hanem azzal, hogy szórakoztató jelenségként, lelkesen hozza karaktereit. Meglepő, hogy pont ebben a korai szerepében sikerül egészen ügyesen helytállnia a színészet fogalmának klasszikus értelmezése szerint is. A mellette szimpatikusan vigyorgó Xzibit nem zavar sok vizet, némely komikusnak szánt mellékszereplő pedig kifejezetten idegesítő. Korrekt mellékszerepeket köszönhetünk Kevin Dunn-nak, Leon Rippy-nek, és L. Scott Caldwell-nek.
Az Erőpróba sajnos gyakran nem tudja megfelelő körítéssel közvetíteni megbecsülendő üzenetét, viszont a lényeget ügyesen kimondja. Sean Porter nem a győzelmet adja a fiúk kezébe, hanem lehetőséget, iránymutatást a kiút felé. Ennél többet nem igazán tehet. 7,5/10.
