Nyilvánvaló, hogy koránál fogva fekete-fehér ez a film, ám közel hét évtized távlatából nézve a fényképezés már komoly jelentéstartammal bír. Ugyanis ez a történet a valóságban játszódik, a mi világunkban, ami már 1947-ben is a maihoz hasonlatos alapelvek szerint működött. Feketében és fehérben. Álmok, vágyak, képzelet nélkül. Egy reálisan gondolkodó, a józan ész szerint szerveződő és működő társadalom tagjai népesítik be az utcákat. Az utcákat, amiken vásárlók tömegei vonulnak karácsonykor a bevásárlóközpontokba, hogy minél drágább ajándékokat vegyenek követelőző gyerekeiknek.

Ebben a szívtelen, színtelen világban jelenik meg egyszer csak egy öregember, aki azt állítja magáról, hogy ő a Mikulás. Az igazi, az egyetlen...

New York-ban járunk, karácsony van. A Macy Áruház nagyban kampányol ünnepi kollekcióival. A nagyszabású utcai felvonulásra bérelt télapó lerészegedik, így a főszervező, Doris Walker (Maureen O'Hara) eléggé meg lenne lőve, ha nem éppen ekkor járna arra egy kedves öregúr (Edmund Gwenn), aki teljesen gy néz ki, mint ahogy a gyerekek általában elképzelik a Télapót, és nem menne bele, hogy helyettesíti az alkeszt. A műsor olyan jól sül el, hogy a bácsi hamarosan a Macy szerződtetett Mikulásává válik. A gond csak az, hogy ez az ember valóban azt hiszi magáról, hogy ő a Télapó. Ebből hosszas huzavona, majd elmegyógyintézeti vizsgálat, végül pedig bírósági tárgyalás lesz. Az ügyészség a legfelsőbb bíróság elé viszi a Mikulás létezésének ügyét. Az öregurat a lelkes ügyvéd, Fred Gailey (John Payne) képviseli.

A művet jelölték a Legjobb Film Oscar-díjára, azonban George Seaton csupán forgatókönyvéért kapott helyet a versenyzők között (itt győzött is), rendezői munkájáért nem. Tény és való, a szkript nagyon jó, ám Seaton direktori munkája egyenesen kiemelkedő. Hogy miért? Azért, mert a Csoda a 34. utcában története lépten-nyomon lehetőséget ad arra, hogy a karmester beleessen a túlzott szentimentalizmus hibájába, hogy nyálassá, giccsessé váljon stílusa. Ám Seaton egyetlen egyszer sem sétál bele a csapdába, alkotása végig hitelesen tálalt érzelmekkel, és valósághű, de a kellő varázslattal rendszerint feltöltött jelenetekkel operál.

Mert kell a varázslat. De nem csak az kell. És ezzel meg is van a film legfontosabb gondolata. A kontraszt helyett párhuzam kell, ellenségeskedés helyett együttélés. A józan ész fekete-fehér világában szükség van a hit, a képzelet szivárványszíneire. A reális világnézet eléri, hogy két lábbal a földön járjunk, az álmodozás, a vágyakozás azonban erőt ad a mindennapi küzdelmekhez, arra sarkall, hogy csináld tovább, hogy felállj minden egyes kudarc után. És ebből a világból, ebből a New Yorkból hiányzik ez a varázslat, ez az üde színvilág. Itt az emberek szigorú szabályok szerint élnek. Bürokrácia, és a jog által szabott korlátok közé szorítva hódol a sok birka a kapitalizmus szellemének. A fogyasztói társadalomban élve semmi más nem számít, csak az, hogy a karácsonyi vásárt kísérje minél nagyobb felhajtás, mozogjon a pénz, mert ha vigyorognak a telhetetlen gyerekek, az azt jelenti, hogy megint gazdagabb lett az érzelemmentesség, és az anyagiasság. Ez egy olyan hely, ahol az önzetlen jókedvet elmebetegségnek bélyegzik. A mű tulajdonképpen egyvalamit protezsál, de azt nagyon. Azt mondja, hogy a világ alapjában véve jó úgy, ahogy van. Egyvalami azonban nagyon hiányzik belőle. A hit varázslata. Hiszen nem bűn hinni a Mikulásban, nem bűn az a hangyányi naivitás, ami nem olyan mértékű, hogy megcsonkítsa az életet, ám pont akkora erővel rendelkezik, amivel képes könnyebbé tenni a mindennapokat.

A színész játékok néha mesterkéltnek hatnak, de az esetek döntő többségében nem lehet panaszunk a gárda tagjaira. Maureen O'Hara hiteles a kezdetben szkeptikus, majd a lényeget egyre inkább megértő női karakter Doris szerepében. John Payne lelkesen, kellő beleéléssel hozza Gailey ügyvéd karakterét. Edmund Gwenn alakítása azonban mindkettejüket túlszárnyalja. A magát Mikulásnak valló öregúr szerepében brillírozó színész minden egyes mozzanata aranyat ér, játékából árad a mérhetetlen hitelesség. Nem csoda, hogy Oscar lett a jutalma!

A Csoda a 34. utcában összességében könnyedebb hangvételű, mondanivalóját azonban egyetlen pillanatig sem szégyenlő filmdráma, amely kapcsán a legfontosabb kiemelendő tény, hogy üzenete sajnos még ma is ugyanolyan aktuális, ha nem aktuálisabb, mint amilyen 1947-ben volt. 9/10.