Egy olyan világban élünk, ahol a gonoszság, a félelem, a halál, és mindenekelőtt a gyűlölet az úr. Egy olyan világban élünk, ahol lassan már boldog-boldogtalan ezekről a témákról forgat filmet. Richard Curtis azonban bátor lépésre szánta el magát 2003-ban, hiszen elhatározta, hogy művében arra fog fókuszálni, amit valamiért egyre többen elfelejtünk. A tényre, hogy miközben a gyűlölettel teljes eseményekre koncentráljuk figyelmünket, nem vesszük észre azt a hatalmas mennyiségű, óriási erővel bíró szeretetet, ami körülvesz bennünket.
És az Igazából szerelem eme hozzáállástól válik megkerülhetetlen alkotássá.
Közeledik a karácsony, és ezt Anglia földjén is érzik az emberek. A sokszereplős történetben egyaránt teret kap az ex-heroinista zenész, Billy Mack (Bill Nighy), az ünnep előtt magára maradó író, Jamie (Colin Firth), az új miniszterelnök (Hugh Grant), a felesége halála után nevelt fiával kettesben maradó Daniel (Liam Neeson), a titkárnője csábítási hadműveletének ellenállni egyre kevésbé bíró irodai főnök, Harry (Alan Rickman) és felesége (Emma Thompson), a pornófilmes jelenetekhez használatos dublőrként dolgozó John (Martin Freeman), és Mark (Andrew Lincoln), aki szerelmes legjobb barátja feleségébe (Keira Knightley). Mindannyian szeretetre vágynak, de vajon meg is kapják azt, mielőtt beköszönt a szenteste?
Richard Curtis nem izgulja túl a dolgokat. Elsősorban televíziós írói pályafutását csak ritkán színesíti rendezői tevékenységgel. Először 2003-ban vetemedett ilyesmire, és eme döntésének eredményeképpen nem mást hozott tető alá, mint minden idők egyik legfontosabb romantikus vígjátékát. Azért fontos, mert tényleg romantikus, és tényleg vígjáték, nem valami nyálban fuldokló, irreálisan szentimentális mocsok. Valóban őszinte, valóban szórakoztató, valóban elgondolkodtató, jóleső, sokszor nézős darab. Az Igazából szerelem elsősorban azért ragadja meg a nézőt, mert élettel teli, és végtelenül hiteles. Valódi érzelmekkel operál, nem felületes időhúzásként, hanem mélyre nyúló energiafröccsként szolgál.
Egészen hihetetlen, hogy Richard Curtis gyakorlatilag egyetlen pillanatra sem keveredik bele sokszereplős történetébe. Minden szereplőnek megvan a helye a cselekményben, és mindenkinek pontosan annyi tér jut, amennyit megérdemel, másképp fogalmazva mindenki ugyanannyi teret kap. Na, és ez azért érdekes, mert a szereplők korántsem egyenlő ideig szerepelnek a filmben, van olyan, aki csupán néhány rövidebb jelenetet kap, mások viszont hosszabb, részletesebb cselekményszálon manővereznek. Curtis azonban pontosan ismeri figuráit, tudja, hogy az egyes karakterek részéről mekkora jelenlét szükséges ahhoz, hogy a néző teljesnek érezze az élményt. Az elsőosztályúan megszerkesztett történetvezetés mérnöki pontossággal bontja ki, és fejleszti tovább a szereplők közötti kapcsolatokat, miközben számos igazán vicces, nem szokványos, kissé csípős, de nagyon jóleső poénnal gazdagítja a befogadót.
Tény és való, hogy a 130 perces játékidő túl hosszú, a cselekmény időnként leül, kisebb etapokra belaposodik, de ez egyáltalán nem fog érdekelni bennünket, amikor megérkezünk az egészen katartikus fináléig, amely után kiteljesedik a repteres keretes szerkezet, és már érezzük is, ahogy a szeretet körülölel bennünket. Nem nyáladzik, nem tart hegyi beszédet, nem sugároz erőltetett, hamis erkölcsöt. Egyszerűen csak körülölel, és ez k*rva jól esik. 8,5/10.
