Miután kiégettem a Knight of Cups előzetesének replay gombját, olthatatlan kényszert kezdtem érezni arra, hogy végre pótoljam filmes műveltségem egyik fontos hiányosságát, nevezetesen a világ egyik legtitokzatosabb rendezője, Terrence Malick első nagyjátékfilmjét. A Sivár vidék főszerepeit illetően a direktor Martin Sheen és Sissy Spacek vállaira helyezte bizalmának súlyát.
Ezután már nem volt más hátra, mint elsütni egy pisztolyt, hogy ezáltal megkezdődhessen a menekülés.
Kit (Sheen) nem nevezhető túl nagy karrieristának. Teszi a dolgát, melózik, az a lényeg, hogy legyen valamennyi keresete. Történetünk kezdetén éppen szemetesként dolgozik. Az egyik hajnali műszak után találkozik Holly-val (Spacek), akivel szinte azonnal egymásba szeretnek. A lány kiváltságosnak érzi magát, hiszen jól tudja, hogy Kit akárkit megkaphatna, hiszen kiköpött James Dean. Holly apja azonban ellenzi a románcot, nem tartja lányához méltónak a srácot. Az ellentét hamar gyilkosságig fajul, Kit lelövi a férfit. A szerelmesek ezután menekülni kezdenek, és gyakorlatilag észre sem veszik a káoszt, ami kialakul körülöttük. A hullák száma egyre nő, és lassacskán már tényleg csak a naplemente lesz az egyetlen valóban szép eleme a történetnek.
Mert valóban, Terrence Malick már ekkor is szerette a természetet, annak békés magányosságát, és utánozhatatlan, civilizációtól veszélyeztetett szépségét. A főhősök menekülésének ecsetelésébe az író-rendező rendszeresen beleépíti a sivár vidék pusztaságának élőlényeiről, és tájairól készített, mesteri felvételeket, hogy ezáltal érzékeltesse, az ember bűnös, amiért behatol a természet háborítatlan szívébe, a világ egyetlen rendszerébe, ami tökéletesen működhetne, ha békén hagynák. Tak Fujimoto, Stevan Larner, és Brian Probyn operatőrök nagy erejű fegyverek Malick kezében. Igen, van valami leírhatatlanul csodálatos abban, amikor egyik nagyszerű művész ennyire tökéletesen dolgozik egy másik nagyszerű művész kezei alá. Lenyűgöző!
Ekkor még sehol sem volt Az élet fája monumentalitása, és Az őrület határán elvont mélysége. A Sivár vidék közérthető, ám ugyanakkor nagyon tartalmas mű. Szerethetően amatőr, minimalista, de ilyen formájában igazán hiteles, és elragadó. A történet emberközeli, és ebből fakadóan ijesztő is egyben. Kit egy átlagos srác, aki egyik nap még becsületesen dolgozik, másnap azonban már körözött sorozatgyilkos szökésben a barátnőjével. Kit egyetlen egy dolgot csinál másként, mint az emberek többsége. Enged. Enged saját magának. Az indulatainak, a dühének, és egy bizonyos ponttól kezdve magasról szarik a törvényre. És mindezt, ahogy burkoltan ő is bevallja, élvezi. A bűnözés felszabadító ereje járja át, amiről tudja, hogy véges. Hogy csak átmeneti hatalmat ad. Mert a hatóságok előbb-utóbb elkapják. A menekülés véget ér egyszer, és onnantól kezdve, hogy ezt tudja, Kit nem érzi úgy, hogy lenne bármi vesztenivalója. Ott van mellette Holly, a lány, aki nem szól, aki követi párját át a pusztán, és úgy viselkedik, mint valami értelmi fogyatékos. Mintha egyáltalán nem esne le neki, hogy mi történik körülötte. Pedig leesik neki. Ha nem is időben. Ezt a lány narrációjából egyértelműen kikövetkeztethetjük, hiszen ezek a sorok végigkísérik a történetet, és mélyen, kerek, tartalmas, elemző gondolatok formájában vizsgálják az eseményeket. Egy utólag a hibáit mérlegelő nő szavait halljuk, miközben a múlt árnyait testközelből látjuk.
Ezen a Sivár vidéken, ahol remekbe szabott, a néző lelkét mélyen megérintő zenei aláfestések fokozzák a hangulatot, ahol Martin Sheen és Sissy Spacek igazából nem mutatnak be túlságosan nagyszabásúnak nevezhető színészi brillírozást, ám párosuk mégis tökéletesen működik, ahol a naplementék halványvörös, élénk narancsfénye borítja be a horizontot, ahol a természet szent sérthetetlenségére magasról tesznek a birodalmán lövöldözve átszáguldó, agresszív bitorlók.
Ahol Terrence Malick útjára enged egy filmtörténetileg meghatározó életművet. 8/10.
