Ez is véget ért. 2012-ben Középfölde történetének rajongói izgatottan ültek be a moziba, hiszen megérkezett a Váratlan utazás, A hobbit-trilógia első része. A legendás A Gyűrűk Ura-trilógia első előzményfilmje lenyűgözően jól sikerült. A tavalyi folytatás, a Smaug pusztasága is ütős lett összességében, de azért szájunk húzására is akadt alkalmunk, hiszen bőven találtunk üresjáratot is a produkcióban. Idén megérkezett a trilógia záródarabja, a film, ami végérvényesen összeköti, egybefűzi a kettő történetfolyamot, ami tulajdonképpen egy nagy legenda két fejezete. A kezdetben Oda és vissza munkacímen futó projektet később átnevezték Az öt sereg csatájára. Ennek megfelelően számíthattunk rá, hogy Középfölde sztorijának nem egy kalandozós, hanem egy csatázós epizódját fogjuk látni. És Peter Jacksonnak megint sikerült.

Több, mint tíz év után A Gyűrűk Ura visszatér a mozikba!

Smaug elszabadult, és dühösen tombol Tóváros fölött. Az emberek jajveszékelnek és menekülnek, ám Bard (Luke Evans) ekkor kiszabadul cellájából, és nagy nehezen legyőzi a szörnyeteget. Ám ezt követően csak pillanatnyi szusszanás vár a Magányos Hegy vidékén tartózkodókra. Tölgypajzsos Thorin (Richard Armitage) ugyanis bevette magát visszahódított királyságának falai mögé, és a felfoghatatlanul óriási vagyonon nem hajlandó osztozkodni, még úgy sem, hogy korábban ígéretet tett a város lakóinak. Megérkeznek az erdőtündék is, akik szintén jussukat követelik a zsákmányból. Thorin eszét elveszi az aranyon ülő sárkánykórság, a beteges kapzsiság sötétségbe taszítja az elméjét, és ezen még Zsákos Bilbó (Martin Freeman) merész terve sem képes változtatni. Az emberek és a tündék éppen harcba kezdenének a megérkező törp-erősítés hadaival szemben, amikor hirtelen közös ellenségre kell fókuszálniuk. Megérkezik ugyanis Azog, a Pusztító, és mögötte orkok tömegei vonulnak. Megkezdődik Az öt sereg csatája. 

Ez a film hangulatilag már sokkal inkább hasonlít A Gyűrűk Ura-trilógia alkotásaira, mint az előző két A hobbit-produkcióra. És ez nem baj, sőt, kifejezetten élvezetes átérezni az atmoszférát, amelynek teljessége a Gyűrűháború közelségének tudatából fakad. Peter Jackson a három mű közül ebben színezi a legsötétebbre a hangulatot, igazi darkos impulzusok rohangálnak a vásznon. A monumentális hangvétel, az ébredő gonosz erők jelenléte, a kicsi, de erős jóság küzdelme mind-mind idézik A Gyűrűk Ura-filmek legendás mivoltát.

A történet elején a készítők elvarrják Smaug szálát, ám korántsem foglalkoznak eleget a sztori ezen részével. A sárkány dühöngésének kiteljesedését áttolták erre a produkcióra, viszont ha már így tettek, sokkal jobban kibonthatták volna az események láncolatát. Túl gyorsan lerendezik a tűzokádó bestiát. Nem olyan nagy tragédia ez, egyszerűen csak arról van szó, hogy néztem volna még egy ideig a forró hangulatú küzdelmet. A féreg legyőzése után a nagy csata felvezetése következik, amelyben fontos szerepet kap a kapzsiság és az őrület ecsetelése, elsősorban természetesen Tölgypajzsos Thorin figuráján keresztül. A Hegymély királya hajlandó lenne háborúzni azért, hogy egyetlen érmét se kelljen feláldoznia kincstára hatalmas tartalmából. Egy másik szálon Gandalfot láthatjuk, aki fogságban sínylődik, ám segítségére sietnek Középfölde leghatalmasabb erővel bíró lakói. Ez a jelenetsor szorosan A Gyűrűk Urához kapcsolódik, Szauronra és a lidércekre fókuszál. És eztán megérkeznek az orkok. Kezdődik a csata. Tényleg nagyon hosszú, az ütközet számos aspektusát megmutatják Jacksonék, ám egy pillanatra sem lehet unatkozni, hiszen a történetvezetés igazán izgalmas. A nagy küzdelembe belevegyül Tauriel (Evangeline Lilly) és Kili (Aidan Turner) perverz fajok közti erotikája, illetve egy kis humorvonulat is a tóvárosi uralkodó talpnyalója által, és ezek jól működnek a produkcióban, egy másodpercre sem válnak erőltetetté. Bilbó jelenléte kifejezetten ügyesen van megoldva. Már látjuk előrevetülni Frodót és a nagy világot megmentő kicsi lények fontosságát csupán abból, ahogy a két filmmel ezelőtt még kalandokra egyáltalán nem vágyó Bilbó elszántan veti magát a küzdelembe, és eszébe sem jut meghátrálni a csata elől. Thorin a történeten való végigvezetése szintén remekre sikerült, a két és fél órás alkotás során fogjuk rühellni és imádni is Erebor urát. A finálé tekintetében csupán annyit fröcsögnék, hogy szerintem a nagy csata egészének lezárása kissé összecsapottra sikerült. A küzdelem vége felé Jacksonék nagy hangsúlyt fektetnek az egy-egy elleni összecsapásokra, miközben az óriási seregek harca mellékvágányra kerül. Ez egy kicsikét zavaró, de azért nem vészesen. Végül pedig stílusos levezetést kapunk, amit pazar zárójelenet koronáz meg. És igen, előre szólok, hogy ezután rögtön kedve támad az embernek újrázni A Gyűrűk Urát. Mert Az öt sereg csatája hamisítatlan erővel hozza a nagy trilógia hangulatát. Nem annyira monumentális, nem annyira meghatározó, de ugyanolyan stílusos, mint a Gyűrűháború története.

A látványvilág természetesen fantasztikus. A sárkányos nyitány szemkápráztató. A színek gyönyörűek, a cumberbatchizált Smaug kidolgozása pedig ezúttal is fantasztikus. Nagyívű, tüzes bevezetés, kiváló, bár, ahogy már feljebb is írtam, kissé rövid alapozás a nagy csata előtt. A lidérces jelenetsor is rendkívül mutatós, hiszen Elrondék remekbe szabott koreográfiák keretein belül csapnak össze az árnyakkal, akik ezúttal még ijesztő fekete köpenyek viselése nélkül tolják. A különböző fantasy-lények nagyon jól néznek ki. A pillanatokra feltűnő hegyi férgek félelmetesen nagyok, a trollok groteszk módon zseniális külsővel rendelkeznek, a háborúra tenyésztett denevérek szintén ütősek, bár ő belőlük is láthatnánk azért többet. A fényképezés nagyon szép, a tájak szemkápráztatóak. A csatajelenetek rendkívül magas minőséget produkálnak, a koreográfiák észveszejtően kreatívak. Az összecsapást változatosan összeállított epizódok sorozatán keresztül követhetjük nyomon. Maradandó képek egész tárházával az emlékezetünkben távozunk majd a moziból. Ahogy már írtam, a fináléban többnyire az egy-egy elleni küzdelmeket láthatjuk, ám ezek mind nagyon ütősek. Legolas és Tauriel Bolggal csapnak össze, Thorin pedig Azog ellen vívja meg régóta érő harcát. Mindkét küzdelem nagyszerűen kidolgozott, hosszú, változatos koreográfia keretein belül elevenedik meg a vásznon. A csodálatos képekhez szóló aláfestés gyanánt természetesen visszatérnek Howard Shore remekbe szabott filmzenéjének felejthetetlenül hangulatos dallamai is.

A színészi játékokkal természetesen semmi gond nincsen. Martin Freeman ismételten nagyon szórakoztató Bilbó szerepében, Richard Armitage ügyesen kelti életre Thorin ezúttal kétoldalú figurájának minden vonását, Ian McKellen pedig ezúttal már abszolút kisujjból rázza ki Gandalfot. Evangeline Lilly és Orlando Bloom párosa remekül működik, és néhány régebbi ismerős is visszatér, még ha nem is hosszú időre. Néhány képkocka erejéig láthatjuk Cate Blanchett-et, Christopher Lee-t, és Hugo Weaving-et is. Luke Evans korrekt Bard szerepében, hitelesen hozza a hirtelen Tóváros élére kerülő férfi karakterét.

A hobbit: Az öt sereg csatája nagyszerű lezárása a trilógiának, és ugyanakkor elsőosztályú átvezető a történetfolyam két nagy fejezete között. Izgalmas, magával ragadó, hangulatos mű. 9/10.