A Farrelly-testvérek legelső filmje 1994-ben került bemutatásra, és az azóta eltelt húsz esztendő során eléggé erőteljes kultstátuszt vívott ki magának. Lehet szeretni, lehet gyűlölni, lehet ajánlani, és lehet elzárkózni előle. Egyvalami azonban biztos, különösen most, a hamarosan érkező folytatás árnyékában:

Jim Carrey és Jeff Daniels őrült párosáról muszáj beszélni!

Harry Dunne (Jeff Daniels) és Lloyd Christmas (Jim Carrey) jó barátok, akik közös lakásban tengetik mindennapjaikat, miközben saját szerencsétlenségük okán rövid életű melóikból próbálják összegyűjteni a pénzt hőn áhított gilisztafarmboltjukra. Lloyd éppen limuzinsofőrként dolgozik, amikor egy reggel olyan fuvart kap, ami megváltoztatja az életét. Az ügyfél ugyanis nem más, mint a jómódú Mary Swanson (Lauren Holly), akiben a férfi álmai nőjére ismer. Miután a hölgy otthagyja poggyászát a reptér kellős közepén, Lloyd akcióba lendül, ám elkésik, a gép felszáll. Ezt követően ráveszi barátját a nagy utazásra, aminek a végén ott várja őket a minden bizonnyal szörnyen hálás Mary. Ám néhány rossz fiú feltűnésének, és a főszereplők saját, eredendő agyalágyultságának eredményeképpen alaposan összekutyulódik a helyzet...

Jelen írás megfoganása előtt nem tudom már, hogy hányadszorra néztem újra ezt a valóban meghatározó komédiát. Meghatározó, legalábbis ami a tahó humor zsánerét illeti, hiszen tényleg, az agyalágyult, sokak számára egyszerűen nem vicces, viszont sokkal több ember véleménye szerint fergeteges vígjátékvonal egyik legfontosabb darabjáról van szó. Fergeteges, de csak akkor, ha jól csinálják. Márpedig az ilyen jellegű, suttyó stílusú viccelődést kicseszettül nehéz jól csinálni. A Farrelly-tesók jól csinálták '94-ben. A sokadik újranézés után belegondoltam abba, hogy úgy istenigazából miért is ennyire jó ez a film. Arra jutottam, hogy a válasz nem más, mint az alkotók által több fronton is prezentált változatosság. A produkció a játékidő teljes hossza alatt gond nélkül szórakoztatja el a nézőt, hiszen a cselekményvezetés kreatív, és mindig képes valami újat mutatni. Tulajdonképpen road movie-t nézhetünk, amelyben utazásuk során hőseink mindenféle agyalágyult kalandba keverednek. Lehetne sorolni a rendőrjárőr a nyitott sörösüveggel megeső találkozásától kezdve a nagydarab kamionoson át a hóbagoly balesetéig a különböző ötletes, mentálisan beteg, és nem mellesleg morbid momentumokat. A játékidő utolsó harmadában a road movie átvált egyfajta szerelmi háromszögből kiburjánzó konfliktus ecsetelésévé, miközben a korrekt bűnügyi szál is rendben tekereg a végkifejlet felé. A történetvezetés mellett a humorvilág is rendkívül változatos. Sokféle hülyeség érkezik a közel kétórás menetidő során, és ezek közül nagyon sok fergeteges. Akad egy-két gyengébb pillanat is, például Lloyd vezetés közbeni ábrándozása kifejezetten ízléstelennek mondható, de ilyen jellegű képsorból meglehetősen kevés akad a film során. Én magam még egyet tudnék megemlíteni, és ez nem más, mint a vak kisfiúval való viccelődés. Az ilyenfajta, súlyos fogyatékossággal való humorizálást nem fogadja be a gyomrom. De amúgy tényleg elmondható, hogy az említett néhány kivételt leszámítva ez az alkotás elejétől a végéig rendkívül vicces, és a hangsúly az elejétől a végéig-en van, ugyanis a poénvonal nem ül le néhány percesnél hosszabb szakaszokra.

A Dumb és Dumber nagy baromság, és természetesen nem szabad komolyan venni egyetlen képkockáját sem, de azért én végig ott éreztem benne egy bizonyos, erős mondanivaló jelenlétét, ami tulajdonképpen az egész sztorit életben tartja. A mű ugyanis azt sugározza, hogy baromnak áll a világ, hogy nemes egyszerűséggel kedveli a sors azokat, akik képesek hülyének nézni az életet. Az egy másik dolog, hogy a főhősök saját visszamaradott mentális állapotuk miatt képesek ápolni ezt az attitűdöt. Dumb és Dumber agyalágyult idióták, de mégis minden összejön nekik, és úgy szopatják meg ellenlábasaikat, hogy tetteik mibenléte egyáltalán nem esik le a számukra. Hülyék. Nemes egyszerűséggel annyira segghülyék, hogy bizonyos alkalmakkor, amikor a film nézése közben elgyengülsz, azt gondolod, hogy néha, tényleg csak néha, te is ilyen zápult agyú szerencsétlen lennél. Mert akkor tudnád az életet száz százalékban élvezni. Azt hiszem, végső soron ettől lett ez a vérbeli tahó vígjáték igazán maradandó.

A színészi játékok is megérnek egy röpke misét. A főszereplők elképesztően jók. Jim Carrey és Jeff Daniels egyenként is fergeteges játékot produkálnak, együtt viszont, és értelemszerűen az ilyen jelenetek vannak túlsúlyban, egyszerűen fantasztikusak! Elképesztő erővel hangolódnak egymásra, és hihetetlenül vicces szituációk egész sorát teremtik meg. Jó nézni őket, na!

Féktelen jó hangulat, és fergeteges poénvilág uralja a Dumb és Dumber-t, ami néha ugyan kicsit elrugaszkodik a megfelelő szinttől, de döntő többségben nagyszerűen szórakoztató jeleneteket prezentál. Méltón vált a suttyó komédia egyik alapkövévé! 8/10.