Számomra mindig is Jim Carrey volt a legnagyobb nevettető. Már egészen kicsi koromban is kulturálódtam a komikus filmjein, később pedig, erős drámai alakításainak hála, csakhamar elfoglalta helyét kedvenc színészeim között, sőt, sokáig abszolút favoritomként tartottam számon (ma már nemigen tudok sorrendet felállítani, erről itt bővebben). Már egy ideje terveztem, hogy újra előveszem Carrey eme korai vígjátékát, amit gyerekkoromban jó néhányszor láttam. Most végre beiktattam a művet.
És örömmel nyugtáztam, hogy A maszk még mindig nagyszerű kikapcsolódás!
Stanley Ipkiss (Jim Carrey) visszahúzódó, szürke kisegérként éli mindennapjait. Egy bankban dolgozik, ahol rendszerint megbújik nagy dumás (és kikúrt módon idegesítő) havermunkatársa árnyékában, és fülét-farkát behúzva tűri a gazdag apuci által a ranglétra tetejére helyezett főnökkölyök szidalmait. Egyik este azonban egy nem túl szép, mégis titokzatos kisugárzással bíró maszkra lel, amit érthetetlen indíttatásból hazavisz magával. Miután poénból felpróbálja az álarcot, meghökkentő átváltozáson megy keresztül. A maszk előhozza belőle eddig elnyomott, szabad szellemű, és nem kicsit anarchista énjét, aki megkezdi őrült tombolását a nagyvárosi utcákon.
Ez a film maga a nagybetűs Kreativitás. Eszelősen szórakoztató műről van szó, nem lehet elégszer megnézni, hiszen minden egyes alkalommal azonnal magával ragad, és a maga másfél órájában hiba nélkül szórakoztat. Az alapvetés, a mágikus maszk témaköre, megspékelve egy kis mitológiával, nagyszerű ötlet, és hibátlanul példázza a bennünk élő, elnyomott vágyak megtestesülését. Természetesen a tanulság is egyértelmű, hiszen főhősünknek a történet során arra kell rájönnie, hogy a maszk használata nélkül is képes érvényesíteni akaratát, hogyha igazán elszántan áll a világhoz és a benne élő emberekhez. De annyira nem is ez a lényeg, hiszen vígjátékról van szó, és amikor az ember, egy unalmasabb estén valamilyen komédia mellett dönt, inkább akar jókat nevetni, semmint mélyen elgondolkodni. A maszk eme kritériumnak is tökéletesen megfelel, hiszen a forgatókönyv vicces szituációi, és remek dumái jókedvvel itatják át nappalinkat, miközben Chuck Russell rendező lendületes jelenetkoreográfiái gondoskodnak arról, hogy egy pillanatra se lankadjon a figyelmünk. Meg van benne egy aranyos kutya is, hátha akad olyan, akit semmi mással nem lehet meggyőzni. Akadnak logikátlanságok, elnagyolt karakterek, és erőltetett momentumok a szkriptben, de ezekkel a negatívumokkal könnyedén ki tudunk békülni.
Jim Carrey, mint ahogy mindig, úgy ezúttal is kiválóan alakít a főszerepben. Nagyszerűen teremti meg a Stanley és A maszk között húzódó kontrasztot, tökéletesen hiteles visszahúzódó szerencsétlenként és nagypofájú, zöld fejű fenegyerekként egyaránt. Cameron Diaz kifejezetten jó a női főszerepben, és a főgonoszt megformáló Peter Greene-re sem lehet komolyabb panaszunk.
Nem feledkezhetünk meg A maszk azon eleméről sem, ami miatt ez a film végső soron igazán maradandóvá, abszolút felejthetetlenné, és kötelező darabbá vált. Ez természetesen nem más, mint a látványvilág, egészen pontosan a vizuális effektek által megteremtett hatásorgia, ami egész egyszerűen lenyűgöző. Nem véletlenül jelölték a filmet Oscar-díjra vizuális effektjeiért, hiszen a produkció ezek által válik igazán színessé, és szórakoztatóvá. A megvalósítás pedig elsőosztályú, az effektek lenyűgözően hitelesek.
A maszk nagyszerű vígjáték. Magával ragadó, pörgős, szórakoztató darab. Jim Carrey egyik legfontosabb komédiája. 8/10.