Ott van benned. Az állat, a vad, a könyörtelenség maga. Ott fészkel a lelkedben, a szíved mögötti sötét zugban húzta meg magát, valamikor régen, az ösztön születésével egy időben. Csöndben van. Türelmesen vár. Nem izgul, mert tudja, hogy előbb-utóbb meggyullad a kanóc, és végigég. A bomba pedig robban. Kitörsz a kapitalizmus-kompatibilis, mosolygó fogyasztó álcája mögül, és ahogy a burok leomlik, úgy vedlesz át igaz valóddá. Felébred a benned rejlő sötétség, a gonosz, a megfékezhetetlen káosz.

Kivillantja fogait a benned élő farkas.

Karen (Dee Wallace) népszerű híradós bemondónő, akivel nemrég felvette a kapcsolatot egy feltételezett sorozatgyilkos. A férfi találkozóra hívja a főhősnőt, aki igent mond, hiszen a médiában a szenzáció mindig erősebb tényező, mint az alapvető emberi érzelmek és ösztönök. A randi azonban rémisztő támadásba torkollik, aminek a rendőrök vetnek véget azzal, hogy lelövik a feltételezett sorozatgyilkost. Karen megússza az incidenst, de utána nem emlékszik semmire az esetből. Sokkos állapotára, és visszatérő rémálmaira való tekintettel a neves pszichiáter, Dr. George Waggner (Patrick Macnee) azt tanácsolja Karennek, hogy egy időre költözzön fel a hegyekbe ahol egy rehabilitációs intézetben nyerheti vissza régi önmagát. A nő ekkor még nem is sejti, hogy a farkas vermébe kapott meghívót.

Pont a báj hiányozna ebből a filmből, hogyha abban a néhány jelenetben nem pendítik meg a készítők a huszadik század fogyasztói társadalmának, szenzációhajhász médiájának, és egyre terjedő, bestiális erőszakkultuszának húrjait. Mert nem ez a fővonal, hanem a menekülős, túlélős vérfarkas-horror, de mégis, az elkurvuló kultúra látótérbe helyezése, lenyűgözően egyedi plusz adaléka nagyszerű ízharmóniát kölcsönöz Joe Dante főztjének. A farkasemberré átalakuló, köztünk élő, de előlünk bujkáló kolónia tagjai azon férfiakat és nőket mutatják be, akik már nem bírták tovább visszatartani ösztöneiket, akik nem voltak képesek tovább élni a látszat-civilizált társadalom által rájuk vert láncokkal a nyakukon, akiknek egyszerűen muszáj volt kitörniük emberi mivoltukból. A bennünk élő bestialitás, és horror, állati ösztönegyüttesünk szórakoztató szörnyhorrorba oltott filozófiája Az üvöltés. 

Joe Dante magával ragadó filmélményt komponál. Nagyszerű a felvezető szakasz alkalmazása, jól működik a direktor hozzáállása, miszerint inkább kapjon a néző néhány erőltetett, úgy is mondhatjuk, hogy rossz vágást, minthogy idejekorán megcsodálhassa teljes valójában az egyik vérfarkast. Így már alaposan fel vagyunk pumpálva kíváncsisággal és várakozással mire végre lehullik a lepel a bestiáról, és hál' Istennek nem is kell csalódnunk, a farkasemberek kidolgozása ugyanis lenyűgöző. A jelmeztervezés és a maszkmesteri munka elsőosztályú, az emberből szörnyeteggé való átalakulás folyamatának bemutatása pedig hihetetlenül részletgazdag, és bámulatosan látványos. Ehhez még hozzájön Dante energikus cselekményvezérlése, a remek karmesteri munka által ugyanis igazán adrenalingazdaggá válik az összkép.

A színészgárda tagjai közül nem igazán lehet kiemelni senkit sem, viszont ez nem csak a pozitív, hanem a negatív értelem szempontjából is helytálló állítás, ugyanis mindenki szépen helytáll, nemes egyszerűséggel a karakterek és a történet nem adnak megfelelő teret a szereplőknek az igazi remeklésre. Dee Wallace abszolút meggyőző a veszélytenger kellős közepén hánykódó főhősnő szerepében. Patrick Macnee is jó, és nem feledkezhetünk meg Belinda Balaski-ről sem, aki első számú női mellékszereplőként emlékezetes alakítást produkál.

Az üvöltés nem emelkedik az igazán nagy horrormesterművek sorába, viszont kiválóan funkcionál többször is megnézhető, pörgős, látványos, és nem túl fajsúlyos, de az összképnek kétségtelenül remek zamatot adó mondanivalóval rendelkező vérfarkas-horrorként. 8/10.