A művet a Magyar Filmhéten láttam.
Budapesten születtem, és eddigi húsz évemet végig a fővárosban éltem le. Láttam a rohanó embereket, a részeg tinédzsereket, az aktuális divatért tüntető intelligenciacsászárokat. Láttam a céltalanul lődörgő csavargókat, a jövőkép nélkül létező fiatalokat, a lehetőségektől megfosztott szerencsétleneket. Láttam a távolról gyönyörű város utcáit elárasztó káoszt, szemetet, és a kézzelfoghatónak tetsző kétségbeesést. És mégis, mindemellett, végig láttam a megfoghatatlan szépséget is. Azt a furcsa és megmagyarázhatatlan vonást, ami ezt a helyet végső soron különlegessé teszi, ami miatt egy porcikám sem bánja, hogy ide születtem. Ennek megfelelően természetesen végig úgy éreztem, hogy Reisz Gábor filmje nekem készült. És tudjátok mi a legjobb az egészben?
Az, hogy ezzel rajtam kívül minden bizonnyal még nagyon sokan vannak ugyanígy.
Szentesi Áront (Ferenczik Áron) elhagyta barátnője, Eszter (Jakab Juli). Még a lefolyó szélére tapadt hajszálait is magával vitte. Áron ezek után neki áll róni a budapesti utcákat. Keresi a célját, a lehetőségeket, miközben minden sarkon valami elkeserítővel, valami ironikus módon komikus jelenséggel találkozik, és a legtöbbször ő maga sem tudja eldönteni, hogy hová sorolandó mindaz, amit lát és hall. A humor vagy a szégyen kategóriájába. Egy kicsit mindkettőbe. Mert ami manapság zajlik a világban, ami folyik ebben a városban, az már tényleg annyira elkeserítő, hogy jobban járunk, ha inkább csak röhögünk az egészen.
Szükségem volt úgy 15-20 percre ahhoz, hogy rá tudjak hangolódni a mű stílusára. Ezzel lehet, hogy csak én voltam így, de eleinte eléggé ferde szemmel néztem a produkciót. Nem tudtam, eldönteni, hogy mit is látok. Erőltetetten művészieskedő idiotizmust, céltalan hülyéskedést, avagy valóban mély tartalommal és erőteljes társadalomkritikával operáló remekművet. Aztán megértettem. És a megvilágosodás pontja után kegyetlenül magával rántott a cucc, és rájöttem, hogy kezdeti elképzeléseimtől eltérően a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan a vártnál sokkal komplexebb képet alkot. A mű úgy adja át sokrétű üzenetét, hogy közben nem szűnik meg szórakoztató lenni. Egymást érik a zseniális kreativitással kigondolt, nagyszerűen megszerkesztett jelenetek, amelyek számtalan vicces momentumot hoznak magukkal, miközben rendszerint oda-odaböknek az orrunk alá valamifajta tartalmat, ami mindig a budapesti élet különböző vonulataira fókuszál. Teret kap a céltalanság-érzet, a pesszimista magyar mentalitás, a mások meghallgatására való képtelenségünk, a fiatal lányok igénytelensége, a minden nap valami más hülyeségért tüntető ostoba tömegek jelensége, és az álmodozás fölöslegessége is. Mindez Reisz Gábor elképesztően ötletes jelenetkoreográfiáiban elevenedik meg, amelyeket nézve egyszerre tudunk nagyokat röhögni és mélyen elgondolkodni. Komolyan, ebben a filmben még a vége főcím is telitalálat! Mindeközben szól a remek filmzene, itt-ott pedig néhány jól működő lassítás is befigyel.
A színészi játékok azért nagyszerűek, mert végig kiérezhető belőlük a produkció iránt tanúsított feltétlen odaadás, és az óriási lelkesedés. Ferenczik Áron nagyszerűen hozza a központi figurát, akinek szerepébe mi, nézők is tökéletesen bele tudjuk élni magunkat, de a mellékszereplők is nagyon szépen helytállnak. Különösen a főhős édesapját alakító Kovács Zsoltot emelném ki, aki igazán szórakoztatóan hozza karakterét.
A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan jó film. Nem szabad hamar ítélkezni fölötte, meg kell várni, amíg minden részletében feltárul, amíg magával ragad, amíg megérted a lényegét. Talán még az sem árt, ha alszol egyet a határozott véleménynyilvánítás előtt.
Remek mozgókép. Szórakoztató, kreatív, és nagyon tartalmas. 8,5/10.
