Régi traumákról alkotott gyerekkori emlékek. Mi történt? Mi nem történt? A fantázia színezi ki a távoli múlt eseményeit, hogy magyarázatot adjon a megmagyarázhatatlanra, vagy valóban úgy történt minden, ahogy az emlékezetbe vésődött forgatókönyv mondja? Na, ez az a kérdés, amivel Mike Flanagannek és Jeff Howardnak többet kellett volna foglalkoznia a forgatókönyv megírása közben, mert ha így tesznek, akkor az Oculusból egy egészen ütős horror is kisülhetett volna.
Tim (Brenton Thwaites) tizenegy évig állt pszichiátriai kezelés alatt. Amikor kiengedik, nővérével, Kaylievel (Karen Gillan) visszamennek a régi családi házba, ahol gyerekkorukban megrázó tragédiákat éltek át. Kaylie közbenjárásának hála újra a házban van az az antik tükör, ami minden borzalmat okozott. És most a nő, öccse segítségével, szeretné bebizonyítani, hogy a régi bútordarab valóban valamilyen természetfeletti, gonosz erőt hordoz magában.
A forgatókönyvnek nagy erőssége lehetne a párhuzamos történetvezetés. Felváltva láthatjuk a huszonéves testvérek vívódását, és a tizenegy esztendővel korábban történt eseményeket. Azért csak lehetne, mert ez egy nagyon jó ötlet, ahogy a szálak későbbi összemosódása is, viszont idővel annyira kapkodóvá, és túlbonyolítottá válik a szkript eme vonulata, hogy a kialakuló káosz már inkább idegesíti a nézőt, ahelyett, hogy szórakoztatná. Aztán ott van a már említett kérdésfeltevés, hiszen felmerül a konfliktus, hogy vajon tényleg igaz-e, hogy a tükör természetfeletti erővel bír, avagy az egészet csak Kaylie fantáziálja. Ennek a kérdésnek kellett volna a történet fővonulatává válnia, ám az alkotók mindössze kb. negyedóráig foglalkoznak vele, aztán úgy tesznek, mintha nem is lett volna. Mindemellett a sztorivezetés sokszor hat ötlettelennek, erőltetettnek, és gyakran válik unalmassá. A nézőt sokáig nem érdekli túlzottan az, amit lát. A játékidő vége felé van egy kb. tízperces szakasz, amelynek keretein belül kegyetlenül felpörögnek az események, de az így felkorbácsolt nézői kíváncsiságot a lapos befejezés teljesen tönkrevágja. Pedig simán benne van a sztoriban a csattanó lehetősége, de az alkotók nem élnek vele, nincs filmvégi fordulat. Vagyis van egy kis apróság, de azt nem nevezném teljes értékű csattanónak.
Mike Flanagan rendezése felvet bennem egy kérdést. Hogyha a direktor láthatóan ért a félelemkeltéshez, akkor miért nem használja ki gyakrabban eme képességét a film során? Időnként kifejezetten megugrasztó módon ijeszt meg minket az Oculus, és viszolygásra ingerelő jelenetek is akadnak (villanykörtehami, körömletépés a sebtapasszal, stb...), de összességében nézve korántsem elég a jóból. Mintha Flanagan valamilyen érthetetlen okból kifolyólag szándékosan visszafogná magát. A rideg atmoszférát megteremti, de nem tölti fel kellő mennyiségű félelemmel. Pedig a sminkeseken és a jelmeztervezőkön nem múlott, higgyétek el, ők maradandót alkottak, ahogy a The Newton Brothers zenéje is egész jó. A rendező az, aki nem tudja megfelelően összefogni a stábtagok munkáit.
A színészi játékok megleptek, hiszen nagyon jók, és sokat emelnek a film színvonalán. Brenton Thwaites és Karen Gillan remekül dolgoznak össze, és mindketten hiteles alakítást produkálnak. A múltbéli szálon egyértelműen az anyukát alakító Katee Sackhoff emelkedik ki, aki pazarul mutatja be karaktere átalakulását. A papát játszó Rory Cochrane is egész jó, de kiemelendő még a fiatal Kaylie szerepében látható Annalise Basso gyerekszínészi munkája is.
Az Oculus összességében olyan, mint egy éretlen gyümölcs. Szívesen élveznéd a zamatát, de mégis keserű szájízt hagy maga után. Pedig a lehetőség megvolt benne. 6/10.
