"Valójában tizenegy évesek vagyunk, egy pincébe zárva, és csak képzelődünk a felnőtt életünkről."
A múlt a betonba van vésve. Legyenek akármilyen sötétek és fájóak az elmúlt események, kitörölhetetlenül, hosszú évek elteltével is ugyanolyan élesen bámulnak rád az utca kövéről. A múlt eltelt, de mégis örökre itt maradt. Velük. Kíváncsi vagy egy történetre? Egy történetre egy férfiról, akit kisfiúkorában szexuálisan zaklattak. Egy történetre egy börtönviselt apáról, aki már gyerekként is problémás volt. Egy történetre egy zsaruról, aki próbál helyes utat találni magánélete poklában, és az utca sötét rengetegében. Egy történetre, amelyben ez a három alak valamikor régen, gyerekkorukban, baráti kört alkotott. Egy történetre, amelyben a felnőtté vált gyerekek újra együtt játszanak. Egy játékban vesznek részt, amelynek szabályait a sötétség hozza, amelyben a döntések meghatározóak, és egy életre szólnak. Egy játékban, amelyre a múlt árnya vetül. Kíváncsi vagy egy ilyen történetre? Ne hazudj, valld be, hogy igen! Mert ha igen, akkor Clint Eastwood elmesél neked egy történetet. Elmeséli neked a történetet.
Vagyis, a helyes megfogalmazás az, hogy két marokra fogott konyhakéssel vési a lelkedbe a történetet. És a múltat. És a döntések súlyos következményeit. Amelyek egy életre szólnak.
Jimmy (Sean Penn), Dave (Tim Robbins), és Sean (Kevin Bacon) ma, felnőtt, harmincas férfiakként már csak köszönőviszonyban vannak egymással, ám gyerekkorukban jó barátok voltak. Egyik nap épp az utcán hokiztak, de miután a labdájuk a kanálisba esett, más elfoglaltság után néztek. Épp a frissen betonozott járdába vésték a nevüket, amikor megállt mellettük egy autó. Egy autó, amelyben két álrendőr ült, akik látszólag nagyon mérgesek voltak a köztulajdon rongálása miatt. Dave-t beültették a kocsiba, és a kisfiúnak négy napra nyoma veszett. A szexuális bántalmazás örök nyomot hagy benne, felnőttként is meglehetősen furcsán viselkedik. Mintha állandóan félne. Miután valaki brutálisan meggyilkolja Jimmy tizenkilenc éves lányát, a rendőrként dolgozó Sean kezd nyomozni az ügyben. Ám sokáig sem Jimmy, sem pedig Sean nem értesül a tényről, hogy Dave a lány meggyilkolásának éjszakáján csurom véresen, kétségbeesetten ment haza. Kezdődhet a játék. Folytatódhat a betonba vésett történet...
Brian Helgeland forgatókönyve szerint a múlt ritka geci dolog. Rávetül a szereplők lényére, rátelepedik az életükre. A szexuális erőszak hatása nem múlik, hanem időről időre egyre erősebben gyilkolja Dave lelkét. A börtönviselt Jimmy vállán ott ül a priuszból eredő feszültség, ahogy azt Laurence Fishburne is mondja. Sean pedig már fél éve várja, hogy felesége, aki elhagyta őt, végre beleszóljon a telefonba. Mert tudni akarja a kicsi nevét. És közben persze végig ott van a fekete autó hátsó ülése, és hátsó ablaka. Fel-felsejlik a történet során végig, halhatatlan ártó árnyékot vetve mindenre, ami történik. A lenyűgözően összetett, maximális precizitással megírt karakterek saját érzelmeikkel, saját gondolataikkal, félelmeikkel, és kísérteteikkel küzdenek. A bűn kerül kielemzésre, és az ártatlanság fekszik a boncasztalon. A meghozott döntések súlya szabja meg a játékszabályokat, és engedi szabadjára a sors vaktában lövöldöző fegyverét. És fölösleges tagadnod, hogy miközben nézed a filmet, valóban rettegsz, mert elhiszed, hogy az a fegyver téged is eltalálhat, ha nem vigyázol. A Titokzatos folyó eléri, hogy elgondolkozz a múltadon, és a meghozott döntéseiden. És ebben rejlik hatásosságának egyik titka.
A mély és erőteljes gondolati réteg képezi a jéghegy víz alatti részét, ám a csúcs is jelen van, és száguld feléd a vízen. Nem tudod ugyanis elkerülni a kiváló cselekményvezetéssel való összeütközést. Mert elsőosztályú krimiről van szó. Precízen, átgondoltan megírt sztorivezetéssel van dolgunk. Nem tudod eldönteni, hogy mely részleteknek lesz majd jelentősége a későbbiekben, így nem is mersz elvetni semmit. Tudod, hogy valami történni fog, egyszerűen érzed, hogy a végén le fog esni az állad. Mert tudod, hogy semmi sem olyan egyértelmű, mint amilyennek látszik. Vagy lehet, hogy pont arról van szó, hogy minden sokkal egyértelműbb, mint amilyennek látszik? A film végén érkező dupla csavar valóban meglep. Meglep és elborzaszt. Mert az egész annyira valóságos, hogy érzed. Tudod, hogy nem vagy biztonságban. A Titokzatos folyó eléri, hogy ne érezd magad biztonságban. És ebben rejlik hatásosságának másik titka.
Van ez a morcos tekintetű öreg róka, ez a valóságos legenda. Úgy hívják, hogy Clint Eastwood. Színészként és rendezőként egyaránt a filmrajongók egyik nagy bálványa. Utóbbit soha ezelőtt nem éreztem még ennyire indokoltnak. Eastwood elképesztően erőteljes direktori munkát produkál. Remekül teremt hangulatot, tökéletesen vetíti rá a múlt árnyát a történet jelenére, és ahogy halad előre a sztori, úgy építi fel az atmoszférát. Tégláról téglára rakja össze a feszültséget, hogy a fináléban az egész építményt a néző fejére robbantsa. A fináléban Eastwood párhuzamos történetvezetést koreografál, hogy ezáltal még nagyobbat üssön. Öklözi a gyomrodat, fejbe rúg, és kegyetlenül kibelez. Addig kínoz, amíg össze nem rogysz. Mert Clint Eastwood eléri, hogy padlót fogj. És ebben rejlik a Titokzatos folyó hatásosságának harmadik titka.
Sean Penn fantasztikus a gyászoló apa szerepében. A színész Oscar-díjat kapott alakításáért, és nem is sajnálhatjuk tőle az aranyszobrot, hiszen elképesztően érzelemgazdag játékot produkál. Kevin Bacon nagyszerű Sean szerepében, játéka maradéktalanul hiteles. Ám aki kiemelkedik, az Tim Robbins, aki szintén Oscart kapott eme alakításáért. Persze, hogy Oscart kapott, hiszen csontig hatoló erővel érzékelteti az emlékeivel, a saját agyával, és a megroncsolt lelkével harcoló Dave karakterét. A színészi játékok elérik, hogy valódi sorsokat, valódi tragédiákat, valódi emlékeket, valódi múltat láss maximális hitelességgel lecsapódni a film nézése közben. És ebben rejlik a Titokzatos folyó hatásosságának negyedik titka.
És amikor az utolsó öt percben a készítők adnak még egy-két gyomrost, na akkor már tényleg könyörögsz, hogy legyen vége. Nem azért, mert nem tartod jónak ezeket a plusz köröket, hiszen a bő kétórás filmművészeti csoda tökéletes lezárásaként éled meg, amit látsz. Hanem azért, mert már fáj. És amikor az ujjakból formált, szimbolikus pisztoly elsül, már érzed is, hogy háború készül. Háború, amit te már nem fogsz látni. Egy háború, amit nem is akarsz látni. Mert nem vágysz több fájdalomra.
Hát így néz ki ez a történet, amit Clint Eastwood vés a lelkedbe. Vérfagyasztó mese élőhalottakról, vámpírokról, vérfarkasokról. 10/10.
