Ezúttal kettő, Eddie Murphy filmes karrierjének szempontjából fontos műről lesz szó!

48 óra (1982)

Ez volt a legelső mozgókép, amiben feltűnt a fekete komikus, ráadásul egy olyan szerepben, ami némiképp különbözik azoktól a figuráktól, amelyeket Murphy a későbbiek során alakított. A 48 órában ugyanis Reggie Hammond börtöntölteléket bőrébe bújik, aki két nap kimenőért cserébe beleegyezik, hogy segítségére lesz Jack Cates rendőrnek (Nick Nolte). Reggie ugyanis ismeri a férfit, aki Jack szeme láttára végzett két másik rendőrrel. Nem rossz ez a film, de az erős középszernél nem tudja feljebb tornászni magát a másfél órás játékidő során. Walter Hill rendezőnek sikerül összeraknia néhány egészen kiváló jelenetet, például nagyon jó a vágatlan képsor a rendőrőrsön vagy éppenséggel a tesztoszteronban úszó finálé. Néhol azonban fájóan unalmas és ötlettelen a rendezői munka, erre a remek példa Reggie és Jack ökölharca az utcán. Magára a cselekményre is rámondhatjuk, hogy összességében eléggé unalmas, 70 perc környékén már erőteljesen feszengtem a fotelban. A nyomozós főszál semmi extrát nem nyújt, az elvétve érkező akciójelenetek pedig harmatgyengék. Így maradnak a karakterek és a humor. Előbbi tekintetében eléggé szépen helytáll a film, hiszen Reggie "műstrici" figurája valóban szórakoztató, ráadásul akad jónéhány fasza szövege is. És persze ott van a kocsmajelenet, ami egyértelműen a produkció csúcspontja. Jack is jól működik, mint a kőkemény, elszánt zsaru, de amúgy a két központi karakter párosként is elég jól megállja a helyét. Poénok terén azonban sokkal többet ki lehetett volna még hozni az alapanyagból. Nick Nolte jól hozza a figuráját, a fináléban egészen badass, és Eddie Murphy sem véletlenül lett felkapott színész eme mű után. Sokaknak nyilván többször nézős remekmű, én azonban, minden pozitívuma ellenére, nem kívánom a 48 óra újranézését. 6/10.

Beverly Hills-i zsaru (1984)

Eddie Murphy legnépszerűbb szerepében Axel Foley detroiti zsarut kelti életre, aki kamuszabadsága során Beverly Hills felé veszi az irányt, ahol mindent elkövet annak érdekében, hogy elkapja legjobb barátja gyilkosait. Murphynek remekül áll a karakter, lubickol a szerepben. Axel figurája nem véletlenül vált maradandóvá, hiszen csak irigyelni lehet a főhős példátlan lazaságát, elképesztő kitartását, és bátor pofátlanságát. Számos poént teremt a környezetváltozás, hiszen Axel az életveszélyes betondzsungelt elhagyva egy egészen más, kissé agyament világban találja magát. Gyakorlatilag mindent és mindenkit kiröhög és/vagy kigúnyol, ráadásul a lehető legjóízűbben teszi ezt. A cselekményvezetés eléggé korrekten viszi végig Axelt a történeten, de igazából semmi extrát nem nyújt. Igen, hiányoltam némi fantáziát a forgatókönyvből. A mellékszereplők nem rosszak, Judge Reinhold és John Ashton például remek párost alkotnak. Habár a finálé eléggé pörgős és izgalmas, azért a játékidő korábbi szakaszaiban is jöhetett volna néhány komolyabb akciójelenet (oké, a nyitány fasza, de aztán sokáig semmi). Martin Brest rendező érezhetően ért a minőségi akciókoreográfiák megalkotásához, de egyébként eléggé jellegtelen direktori munkát produkál. Azonban itt van Harold Faltermeyer filmzenéje, ami maga a megdallamosodott Hangulat. 7,5/10.