Kérte: MrRaizy
Megromló házasságok, széthulló családok, bizonytalanná váló környezetük hatására feszültté, kétségbeesetté váló gyerekek mindig is lesznek. Viszonylag gyakran előfordul, hogy a szülők, akár több évtizednyi házas élet, vagy együttélés után arra az elhatározásra jutnak, hogy külön kell folytatniuk útjukat. Ezzel alapjában véve abszolút nincsen semmi gond, de az esetek többségében már van egy-két gyerek a háznál, és ilyenkor bizony pokoli kettősség áll elő. Egyrészről ha a házasság, vagy párkapcsolat megromlik, akkor nem lehet elvárni a felektől, hogy továbbra is a megjátszott boldogság színpadán parádézzanak. Ami nem működik, azon változtatni kell. Másrészről viszont ott vannak a gyerekek, akik így idejekorán tapasztalnak meg egy igencsak erőteljes stresszhelyzetet, ami kihatással van iskolai teljesítményükre, és személyiségfejlődésükre egyaránt. Az élet színpadán sokszor alakul ki ilyen helyzet. Noah Baumbach 2005-ben írt és rendezett is egyet.
Az értelmiségi, író Bernard (Jeff Daniels) és az első írásának megjelenésére váró Joan (Laura Linney) sosem házasodtak össze, azonban már tizenhét éve együtt élnek, és van két fiuk is. Walt (Jesse Eisenberg) inkább apjára hajaz, jobban meg is érti magát vele, mint az anyjával, ám a kisebb srác, Frank (Owen Kline) a másik vonalat képezi, őt az értelmiségi világ központi témái nem vonzzák. Így amikor a szülők meghökkentő hirtelenséggel közlik, hogy szétköltöznek, Walt Bernard felé kezd húzni, míg Frank szívesebben van Joannal.
Noah Baumbach remekül eltalálta ezt a filmet. A tintahal és a bálna életszerű helyzetmegközelítése hiteles kontextust teremt a széthulló család története köré. Nincsenek irreális nagyjelenetek, a valósághoz hűtlen, felfokozott érzelmeket árasztó, hatásvadász koreográfiák. A rendező a természetesség jegyében teremti meg a sztorit körülölelő légkört. Nem válik unalmassá a film, mert a direktor nem az előálló helyzetből fakadó szenvedést, kínlódást mutatja be, hanem azt, hogy a karakterek miként próbálják feldolgozni az új felállás tényét, hogy miként próbálnak továbblépni, felvenni a megváltozott ritmust. Így Baumbach nem vontatott nyögvenyelést, hanem érdekes, átérezhető drámát produkál.
A karakterek rendkívül jól vannak megírva. Bernard tiszteletreméltó figura, hiszen rendkívül intelligens, művelt, és nyitott, azonban magában hordozza azt a tipikus konokságot, és azt az elzárkózásra való hajlamot, amivel sok értelmiségi viszonyul a másfajta beállítottságú emberekhez. Joan az emberi viselkedés eléggé felfoghatatlan, úgyis mondhatnánk, hogy felelőtlen vonulatát példázza, ugyanakkor viszont nem tudunk haragudni a nőre, hiszen személyében szerető, jólelkű anyát ismerünk meg, akinek, habár ezt egyszer sem mondja ki, mégsem osztályrésze az a feltétlen boldogság, amit fiatalkorában megálmodott, és aminek beteljesülésében sokáig biztos is volt. Walt az öndefiniálás folyamatának kellős közepén tengődő gimnazista, aki valóságos istenként tekint az apjára, és Bernard minden szavát issza, viszont ezzel a habitussal túlzásba esik, és a problémák utolérik. Frank a széteső család hatására teljesen összezavarodik, szexuális játékokba, és alkoholizálásba kezd.
A mű központi mondanivalója, a lényeg, amelytől a film címe is ered, nem más, mint a pozitív emlékek fontossága. Bármi rossz történik, bármi változik negatív irányba, bármilyen mértékben alakul negatív értelemben környezetünkhöz, és a benne élőkhöz való viszonyunk, a szép, boldog emlékek, a múltból előtűnő ragyogó pillanatok erejét sose szabad háttérbe szorítanunk, mert a káosz közepette, a koromfekete éjszaka egén ezek az apró, de annál ragyogóbb fényű csillagok biztosítanak bennünket arról, hogy a falat igenis meg lehet mászni, és a rideg téglarakás túloldalán ismét valami jobb vár ránk.
A zenei aláfestések fontos színesítőelemek a filmben, segítenek beleélni magunkat a látottakba. Különösen fontos szerepet kap a Pink Floyd egyik dala, de nem árulom el, hogy melyik, mert igazság szerint az már spoiler-kategória.
Jeff Daniels játéka egészen lenyűgöző, a színész valami hihetetlen hitelességgel, maximális komolysággal prezentálja Bernard figuráját. Laura Linney is jó, megkapó természetességgel hozza karakterét. Jesse Eisenberget nem igazán bírom, viszont ebben a filmben fantasztikusan helytáll. Owen Kline sem rossz, bár az előbbi három névtől azért jócskán elmarad.
A tintahal és a bálna célja, hogy a hétköznapi világ egyik gyakori jelenségét hitelesen, életszerűen mutassa be. Noah Baumbach nyugodtan kipipálhatja a cél mezőt. Természetesen tálalt, hangulatos, érdekes film. 8,5/10.
