Movie Tank

Jo Nesbo: Hóember

2014. június 02. - Sparrow

Gyorsan, mohón faltam be a Harry Hole-széria első hat kötetét, és haladtam is volna tovább, de gondoltam, egy kissé felcsigázom önmagamat, így A megváltó befejezése után tartottam egy kis szünetet (ezzel meg ezzel), de most ismét visszatértem az alkoholista rendőrnyomozóhoz, akiről lassacskán teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy kedvenc regénykarakteremként tartom számon. A sorozat hetedik kötetét, a Hóembert, ismét rekordidő alatt faltam fel, és ebben még a vizsgaidőszak sem tudott megakadályozni. Jo Nesbo most sem tudott hibázni, ez a könyv fantasztikus!

hóember.jpgA tél küszöbén toporgó Oslóra leesik az első hó, ami soha nem látott borzalmat hoz magával. A Hóembert, hiszen a média ezt a nevet adja a városban feltűnő sorozatgyilkosnak, aki családanyákat rabol el, a tett helyszínén pedig hóembert épít. Nem sokkal a gyilkosságok kezdete előtt Harry Hole levelet kap. A gyilkos felvette vele a kapcsolatot, mielőtt tevékenykedni kezdett. Így veszi kezdetét a gyomrában tomboló vadkutyákkal, és az önutálattal viaskodó főhős eddigi talán legdémonibb küzdelme. A helyszín ismét a hullaszagú szélviharban remegő, vérben ázó Oslo.

Az egyszer biztos, hogy nem Jo Nesbo fog első számú turistalátványosságot csinálni norvég hazájából, ugyanis Oslo a Hóemberben rémisztőbb, mint bármikor a széria korábbi regényeiben. Az író sötét, életveszélyes, koromfekete, és jéghideg színfalak együtteseként festi le a norvég fővárost. Olyan helyként, ahol kudarcra és bánatra ítéltetett lelkek kóborolnak vérben és halálban gázolva, miközben az utcák könnyben áznak. Ez a hely nem biztonságos, ez a város gyakorlatilag maga a földi pokol. Valóban, az oslói környezet az eddigi könyvek közül ebben kapja a legnagyobb hangsúlyt.

A cselekmény veszettül izgalmas, a regény egy bizonyos szakaszában nagyon emlékeztet a Vörösbegyre, legalábbis történetszerkezet szempontjából, hiszen Nesbo ezúttal is pazarul szaporítja el a részleteket, és alkot belőlük mesteri, értelmezhetetlen káoszt. Ismét eléri, hogy az olvasó azt higgye, ő veszítette el a fonalat, pedig a szerző jól megtervezett átveréséről van szó. Aztán, ahogy szép fokozatosan haladunk a finálé felé, a sok kis részlet összeáll, és egységes képet alkot. De még milyet! Az egész regényben ott lóg a sztori fölött a baljós, nyugtalan atmoszféra. Érezzük, hogy valami bujkál a háttérben, valami kegyetlenség, és tudjuk, isten bizony, végig érezzük, hogy az utolsó szakasz robbantani fog. Bele az arcunkba. És a fordulatok egész sorát felvonultató cselekmény végén érkező finálé valóban eszeveszett módon feszült, rettentően izgalmas, és olyannyira hátborzongató, hogy abba még a legjobban formában tartott lélek is beleremeg.   

A főhős Harry Hole ezúttal is remekül működik. Persze, ha valamilyen módon beszélhetnénk a főtiszttel, és az eszmecsere során hősnek neveznénk, valószínűleg olyan cinikusan röhögne ki bennünket, hogy attól menten elszégyellnénk magunkat. Mert Harry Hole nem hős. Harry Hole ember, aki ezúttal a kelleténél sokkal többet hibázik. Nem tévedhetetlen, és annyi bűntudat nyomja a vállát, amennyitől egy kevésbé erős és kitartó ember már rég összeomlott volna. Egy üres életet látunk megelevenedni, egy kudarcban és szenvedésben tengődő emberi tortúra ránt magába, és mutatja meg minden részletét. Tudjuk, hogy mi már rég megbolondultunk volna egy ilyen életben, egy ilyen ember bőrében. De Harry mégis folytatja, és pontosan ezért imádjuk annyira az enyhén cinikus, alkoholista főtisztet. Mert csinálja tovább. Mert vadászik a gonoszra. Mert szembenéz a félelmeivel. Mert ökölbe szorított kezekkel, szilárd lábakon állva száll szembe a halállal. Pedig az egésznek kurvára semmi értelme. Mert a vége mindig sötétség, kudarc, és bánat. És Harry Hole mégis csinálja.

Érdemes néhány szót fecsérelni Gunnar Hagenre, a gyilkossági osztály vezetőjére, aki a regény egyik igazán szimpatikus mellékszereplője, hiszen a történet során többször is kellemesen csalódunk benne. Harry új kolléganője, Katrine Bratt rendkívül érdekes, kissé titokzatos figura, és nagyban színesíti a regényt. Harry élete szerelmének, Rakelnek, új pasija van, Mathias, akitől Harry kénytelen segítséget kérni az ügyben. A régi és az új szerető közötti viszálykodás elmarad, hiszen Mathias igyekszik készségesen segíteni, amiben csak tud, Harry pedig lassacskán felfogja, hogy az ő meccsét már régen végleg lefújták.         

A penészgomba fontos motívum a regényben, ha jól emlékszem legutóbb a Csótányokban alkalmazott Nesbo ennyire erős szimbólumot. A penészgomba jó választás volt, hiszen ez az aljas, gyorsan szaporodó rohadék elbújik, nem veszed észre. A fehérre vakolt falak mögött, a felszín alatt vár a megfelelő pillanatra. Amikor megfertőz, ledönt a lábadról, és végül kegyetlenül kivégez. Pont úgy, mint a nagy, ijesztő, szürke város falai mögött rejtőző rettenet.

Fajsúlyos, kőkemény, feszült történet ez, a lehető legzseniálisabb fajtából. A Hóemberben egy fekete világ, egy valóságos földi pokol, a démonok játszótere elevenedik meg. Ebben a világban, ami itt van a szomszédban, csak és kizárólag annak van kedve örülni, akit hóból gyúrtak. Ő viszont fülig érő szájjal vigyorog az arcodba, mert tudja, hogy vesztettél. Mert mindig veszítesz. 10/10.

A bejegyzés trackback címe:

https://movietank.blog.hu/api/trackback/id/tr346259341

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bbagarus 2022.02.27. 10:18:47

Nem értem hogy sikerült a hó embernek az első helyre kerülnie. Sok másik Hole Könyv maa elbújhat. Nekem csalódás volt :-(
süti beállítások módosítása