Nem gondoltuk volna, hogy Will idáig jut. Létezik, hogy feladta? Eltudjuk hinni, hogy Hannibal győzött? Nem. De ennek ellenére mégis minden jel arra mutat, hogy a szörnyeteg világa magába szippantotta az oly hosszú ideig bátran küzdő férfit. Amikor fantáziája keveredik a valósággal, Will egyedül találja magát a teremben, amelynek közepén a hátborzongató módon kikészített hulla terpeszkedik. A horrorisztikus jelenetben nyilvánvalóvá válik, hogy azok a bizonyos szavak ezúttal mást jelentenek. Mert érezzük, hogy Will saját, befejeződőben lévő átalakulását hagyja jóvá, amikor kimondja: „This is my design.”

A brutálisan erőteljes nyitójelenetben azt az összecsapást követhetjük nyomon, amit Will lát. Nem a kövületekbe öltözött, pszichopata fiút látjuk, hanem a szarvast, majd a fején agancsokat viselő, fekete embert. A figurát, akiről lassacskán elmondhatjuk, hogy az egész sorozat legfőbb szimbóluma. Hannibal maga elevenedik meg benne. A gonoszság, a ravaszság, a sötétség. A jó doktor alakja lassan emberfeletti kisugárzást tudhat magáénak. A halál és a vér istene, aki ellen lehet küzdeni, ahogy Will is tette, de legyőzni képtelenség.

Az egyik ágyban Will és Margot Verger, a másikban Dr. Lecter és Alana Bloom. A kettő, remek lassításokkal operáló, párhuzamosan zajló szexjelenet a kiváló rendezői kompozíciónak köszönhetően olvad össze, válik eggyé, hogy végül az egyenesen démoni atmoszférával rendelkező blokk félelmetes rémálomba csapjon át, amelynek középpontjában ott a szarvasember. A rém, aki körül bábuk módjára, a füttyszó ritmusát követve táncolnak a sakkfigurák. Mert most már Will sem több egyszerű sakkbábunál. Elfogadta sorsát. Feladta. Legalábbis egyelőre így néz ki a dolog. Igazság szerint az is csoda, hogy eddig bírta.

Az előző epizódokban látott előkészületek után nagyban is beindul a Verger-szál, és végre megismerhetjük magát, Masont is. A karaktert átgondolt, részletgazdag tálalásban prezentálják az alkotók. Bemutatásra kerül a pszichopata beteg, megvadult gondolkodásmódja. És természetesen jönnek a disznók, és a magnóról játszott sikolyok is, miközben Margotnak el kell viselnie a csendes terror nyomását. Vérfagyasztó szál bontakozik ki, amit remélhetőleg a későbbiekben sem szúrnak el az alkotók. Persze, a hibázás nem tartozik a védjegyeik közé. Ebben az évadban legalábbis biztosan nem.

Freddie Lounds ismét feltűnik, ráadásul ő az egyetlen, aki valóban átlátja a helyzetet, persze, Willt és Hannibalt leszámítva. A kívülállók közül egyedül az újságírónő érti meg az eltelt időszakok hátborzongató, vérgőzös tapasztalatainak valódi lényegét. Véleményét nem is tartja magában, ám ezzel nagy kockázatot vállal. A semmi közepén (nem akarom pontosabban leírni) játszódó képsor meghökkentő. Igen, ez a jó szó. Mert mondhatnánk azt is, hogy hátborzongató, hogy félelmetes, hogy megrázó. De amit valójában érzünk, az a meghökkenés.

És amikor Mester és tanítványa egymással szemben ülnek a jó doktor vacsoraasztalánál, és jóízűen falatoznak, miközben a gyönyörű, de elképesztően fajsúlyos atmoszférát generáló zene szól, érezzük, hogy a sorozat készítői eddig nem ismert vizekre eveznek a széria hajójával. A nézőn eluralkodik a félelem, a bizonytalanság. Mert végre eljut a tudatáig a felismerés, hogy nem tudja megtippelni az alkotók következő lépését.

És ahogy az epizód befejeződik, még ülünk néhány másodpercig a seggünkön, majd kitátjuk a szánkat, és elkerekítjük a szemünket. Hisz végre elért minket a megvilágosodás. Most már érezzük, látjuk, tudjuk, értjük. Hogy mit? Azt, hogy Bryan Fuller és csapata hétről hétre tévétörténelmet ír. 10/10.