Zack Snyder 2006-os mesterműve, a kultuszfilmstátuszba emelkedett 300 nemcsak, hogy kiváló szórakozást nyújtott, és felemelő hangulatot produkált, de újító vizuális világával, és a csatajelenetek lassításokkal és extremitással dúsított, egyedi látásmóddal való megvalósításával új műfajt is teremtett, amelynek a későbbiekben olyan követői akadtak, mint a Halhatatlanok című mozi, vagy éppenséggel Steven S. DeKnight lenyűgöző Spartacus-sorozata. Nyolc évet kellett várni az előzetesen kétségtelenül fölöslegesnek érződő folytatásra, de ettől függetlenül én már tűkön ülve vártam, hogy láthassam, vajon Noam Murro rendezőnek sikerül-e Snyder nyomdokaiba lépnie, avagy belefúl a perzsa hajóflotta övezte, az athéniak vérétől vörösen ragyogó hullámsírba.

A birodalom hajnala alcímmel ellátott második felvonás egyszerre előzménye, társfilmje, és folytatása a 300-nak. A film megmutatja, hogy miként vált Xerxész ( Rodrigo Santoro ) ifjú, átlagos férfiúból eszetlen istenkirállyá, prezentálja az athéni politikus-katona, Themisztoklész ( Sullivan Stapleton ) és katonái által, Leonidaszék harcával párhuzamosan, a tengeren zajló küzdelmét, majd a háromszázak mártírhalála után kezdődő szalamiszi hajósütközettel zárja a történetet.

Tény és való, hogy nem meglepő módon A birodalom hajnala jócskán elmarad az első résztől, az összkép szempontjából nézve legalábbis mindenképpen. Ettől függetlenül azért ne tessék megijedni, ugyanis attól még, hogy nem ér fel a minden ízében tökéletes mesterműhöz, még korántsem rossz film Noam Murro alkotása. Az alapanyagot ezúttal is Frank Miller, minden idők egyik legmeghatározóbb képregényalkotó művésze szolgáltatta. A szemléletváltás remekül működik, ezúttal athéni oldalról láthatjuk a háború különböző eseményeit, és rendkívüli módon érződik a spártai katonaállam harcosaihoz képesti különbség, ami az emberek hozzáállását illeti. Miután Themisztoklész Spártába érkezik, hogy harcba hívja Leonidaszt és népét, csodálkozva, kissé ironikusan szemléli a katonaállamban uralkodó erőszakkultuszt, és a férfiakat éltető, dicső halál utáni vágy megtestesülését. Az athéniak bizonyos értelemben azonban józanabbak, félnek a haláltól, és legtöbbjük nem is katona, hanem egyszerű földműves, vagy szobrász. Leonidaszhoz képest Themisztoklész figuráját sokkal jobban árnyalják az alkotók, ám ettől függetlenül a karakter mégsem tesz olyan erőteljes benyomást a nézőre, mint ahogy azt a spártai király csinálta a 300-ban. A háború tengeren zajló ágának bemutatása természetesen adta magát, egyrészt azért, mert Thermopüla mellett ez volt ebben az időszakban a másik nagy katonai esemény, másrészt pedig azért, mert a vízen való csatározás már alapjában véve változást hoz az első részben megszokott, szárazföldi csatajelenetekhez képest. Azonban, miután eme újdonságot megszoktuk, kénytelenek leszünk beismerni, hogy jó ez, de az előző filmhez képest összességében kevésbé felemelő és közel sem annyira változatos, mint Leonidaszék küzdelme, valamint amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a perzsa oldalon harcoló hadvezér, Artemiszia ( Eva Green ) és Themisztoklész verekedős szexbe torkolló találkozója nagyon, de NAGYON NEM KELLETT VOLNA.

Xerxész eredettörténete egész jól sikerült, bár egy kissé össze van csapva. Artemiszia azonban szenzációs, a figura remekül van megírva. Igazi Végzet Asszonya, egy valóságos dögös, vonzó, lelketlen gyilkológép, akinek még a motivációit is értjük néhány kiváló flashbacknek köszönhetően. Eva Green pedig nemes egyszerűséggel lenyűgöző. Rideg szépségével, és kegyetlenül jó arcjátékával maximálisan hiteles a vérszomjas kardforgatónő szerepében. A főhős Sullivan Stapleton igyekszik, tényleg nagyon kitesz magáért, és összességében nem is rossz, amit csinál, de természetesen messze elmarad Gerard Butler parádézásától. Rodrigo Santoro a 300-ban látott munkájához hasonlóan remek játékot produkál, és ez Lena Headeyre is igaz.

Igen, tudom, hogy mindannyian a látványra vagytok elsősorban kíváncsiak. Hát az újfent lenyűgöző. A képregény eltúlzott, dinamikus színvilágát ezúttal is pazarul ültették át a nagyvászonra. Az operatőri munka fantasztikus, a csatajelenetek igazán mozgalmasak, durva ütközetekben, és remekbe szabott egysnittes aprításokban gyönyörködhetünk. Ami a vért illeti, A birodalom hajnala jóval brutálisabb az első résznél, néhol kifejezetten a nemrég befejeződött, extrém kemény Spartacus-szériát idézi. Van itt paci patája alatt szilánkossá repedő perzsa koponya, hébe-hóba leszakadó végtagok, látványos lefejezés, és rengeteg, de tényleg kegyetlen módon sok vér. Az elképesztő gyilokorgiához Junkie XL kiváló zenéje szolgáltat remek aláfestést.

A hangulatosan, ám kissé hirtelen véget érő 300: A birodalom hajnala nyilvánvaló módon nem szolgáltat oly rendkívüli élményt, mint elődje, ám ha ezt tudomásul vesszük, akkor Noam Murro műve is bőven képes extázisba hozni bennünket, még ha nem is akkorába, mint Leonidasz és a bátor 300. 8/10.