Brad Mirman író-rendező művét egyszerre hívhatjuk minisorozatnak és rövidfilmnek is, hiszen a Gyónás mindkét formátumban napvilágot látott. Én minisorozatként, tíz részre bontva láttam már kétszer is az alkotást. Mirman érdekesen osztotta fel a cselekményt, ugyanis egy epizód összesen 6-7 percnyi játékidőt tartalmaz, tehát összesen bő egy órás filmről beszélhetünk.

Főhősünk ( Kiefer Sutherland ) a történet kezdetén betér egy templomba, majd elfoglalja helyét a gyóntatófülkében. Néhány másodperc múlva megjelenik a pap ( John Hurt ) a rács túloldalán. Hamar kiderül, hogy sokkal többről van szó, mint egyszerű gyónásról, a templomba betért idegen ugyanis elárulja a papnak, hogy bérgyilkos, és rengeteg ember vére tapad a kezéhez. És bizony, a gyónás napjának estéjére is be van már tervezve egy gyilkosság, így Isten szolgájára hárul a felelősség: Le kell beszélnie a hivatásos gyilkost a további öldöklésről. Csakhogy azt még a pap, sőt, talán még maga az Úr sem láthatta előre, hogy mennyi súlyos, szörnyű titok fog elhangozni a gyóntatófülke falai mögött.

Brad Mirman nem tartozik a legelismertebb írók táborába, sőt, egy igazán sokra tartott műve sincs ( kivéve persze jelen írás alanyát ), épp ezért furcsa, hogy a Gyónásnak éppen a forgatókönyve a legnagyobb erőssége. Példátlanul feszes, sallangmentes cselekményvezetést kapunk, és külön dicséret érdemli az írót azért is, mert 6-7 percenként valóban képes olyan tetőpontokat teremteni, vagy ha úgy tetszik, olyan fordulatokat létrehozni, amelyek alaposan feltekerik a néző pulzusszámát. Az első perctől az utolsóig tombol, zakatol a feszültség a Gyónásban, az érdekfeszítő főszálat megrázó flashbackek szakítják meg, amelyek a bérgyilkos életének bizonyos momentumait mutatják be.

És ott van természetesen a szövegkönyv. Ez a végtelenül tartalmas, értékes gyöngyszem. Egy fölösleges szó sem hangzik el a filmben, helyette azonban egymást érik a jobbnál jobb monológok. Kezdetben csak Isten és a Mennyország léte a kérdés, azonban ahogy mélyül a beszélgetés, úgy kerül elő az emberben rejlő, eredendő gonosz témája, majd pedig fajsúlyos vita kerekedik a gyónó és a pap között arról, hogy elkövethet-e az ember olyan bűnt, amiért halállal kell lakolnia. Ezután kiderül, hogy a bérgyilkost elfojtott dühe hajtja, gyermekkori traumái táplálják benne a vérszomjat, a múltja démonai tették őt érzéketlenné. Hamarosan a pap is elárulja, hogy valójában menekülés közben kötött ki a gallér mögött. A sötét múltja miatt bújt Isten képe mögé. Az emésztő, gyötrelmes, gyilkos múlt köti össze ezt a két embert. A legérzékenyebb témát, majd az összes, a történetben megforduló filozófiai eszmefuttatás összekötését a nyolcadik epizód végén érkező csattanó hozza létre, hogy végül egy csontig hatolóan megrázó monológgal záruljon le ez a rövid, ám velős sztori.

A két főszereplő parádés alakítást nyújt. Kiefer Sutherland tökéletesen hozza az érzelemmentes, tönkretett jellemmel megátkozott férfit. Játéka csúcspontja abszolút az a néhány másodperc, amikor kis időre megtörik a pap szavainak súlyától, és az emlékek maró fájdalmától. John Hurt pedig igazi jutalomjátékot produkál, teljes mértékben átszellemül, azonosul a karakterrel, és fantasztikus módon köti össze a nézőt a pap személyiségével, epizódról epizódra kísér minket egyre mélyebbre a pap elméjében fészkelő férgek közé, amiket leginkább emlékeknek nevezhetünk.

Kétoldalú tragédia, összefonódó sorsok, elbukott emberi életek, és végtelen keserűség. Az utca mocska, és a templom fényűzése mögött rejtőző piszkos, de minden másiknál valódibb valóság. Mindez maradandó jelenetek, tartalmas monológok, és észveszejtően jó színészi játékok útján adva át a nézőnek. Ez a Gyónás. Igazi mestermű. 10/10.