Eddig még soha nem volt kellő erőm és bátorságom egy Alkonyat-film végignézéséhez sem. Néha a tévében pont elkaptam ezt, néha azt az epizódot, és a néhány megtekintet jelenet, plusz a mozikba könyörtelenül az arcomba nyomatott előzetesek hatására egyértelműen nyilvánvalóvá vált bennem, hogy miért is utálják ennyien ezt a szériát, és így legalább megúsztam, hogy meg kelljen néznem a kortárs filmalkotás legbüdösebb szennyesét. De hiába volt szar az Alkonyat-franchise, óriási bevételeket produkáltak az agyhalott tinilányok ( gondolnánk, hogy ennyi van belőlük? ) pénztárcáinak jóvoltából. Szépen sorban azóta is érkeznek a Twilight kaptafájára készülő fércmunkák. A legfájóbb igazából az, hogy a Lenyűgöző teremtményeknek egyáltalán nem kéne ezek közé tartoznia, ám a gondos forgatókönyvíróknak hála, nem kerüli el sorsát.

A történet helyszínéül egy Isten háta mögötti kisváros szolgál. Itt él a gimnazista Ethan ( Alden Ehrenreich ), aki a cselekmény kezdetén már hónapok óta egy ismeretlen lánnyal álmodik, és úgy érzi, akármennyire is különös ez, hogy... kitaláljátok?... na?... naaaaaa?... na, szóval, úgy érzi, hogy beleszeretett az álomképbe. A dolgok akkor vesznek különös, de amúgy hótunalmas fordulatot, amikor Ethan osztályába új lány érkezik, és ha hiszitek, ha nem, ő Lena Duchannes ( Alice Englert ), a csaj Ethan látomásaiból. Mint kiderül, Lena az igézők fajtájához tartozik, magyarul egy büdös boszorkány, akinek ráadásul hamarosan elérkezik a 16. születésnapja. Tudni kell, hogy az igézők életében ez fontos nap, ugyanis ekkor dől el, hogy a sötét, avagy a világos oldal szólítja-e magához a delikvenst, természetesen annak saját személyisége alapján.

Na, hát az a helyzet, hogy a Lenyűgöző teremtmények, akármennyire is furcsa, 2013 egyik legnagyobb meglepetése is lehetett volna, hogyha Richard LaGravenese, és égetnivaló brancsa lépten-nyomon el nem kúrja az összképet. Kritikus mennyiségű remek ötlet van ebben a történetben, és nem tudom, hogy az eredeti regény ezek közül mennyit használt ki, de az biztos, hogy a filmes stáb gyakorlatilag egyiket sem. Amikor arról van szó, hogy Lena saját személyisége alapján dől el, hogy jó, avagy gonosz boszi válik belőle, máris ott van a kiváló, tiniknek szóló mondanivaló arról, hogy már a tizenéves életszakasz első felében foglalkozni kell a jövővel, és nem szabad csak a bulizásnak, a drogoknak, a piának, meg a baszásnak élni ( jó, ezeket kétségtelenül embere válogatja ), erre az egészet hazavágják egy hülye átokkal, amibe ugyan bele lehet látni még több üzenetet, de biztos vagyok benne, hogy az alkotók sem tették, így én sem élnék vele. Az Ethan és Lena között alakuló szerelmi szál kicsit sem tudja érdekelni a nézőt, és minden egyes turbékolós jelenet, vagyis a játékidő legalább 70 százaléka, borzasztó unalmas. De még mindig azt mondom, hogy egészen vállalható mű lehetne ez, hogyha a jó helyen fejezik be. De nem ott fejezik be! Hanem utána kb. még öt perccel, pedig lehetett volna egy annyira, de annyira erőteljes zárása eme produkciónak, amitől tényleg leesik az állunk, főleg az előtte lévő, gyenge színvonalú cselekmény ismeretében. Emlékeim szerint még el is sötétül a kép az általam jónak gondolt ponton, hogy aztán újra kivilágosodjon és jöjjön még két teljesen fölösleges jelenet, megkoronázva a tényleges záróakkorddal, ami a filmben rejlő összes létező potenciált hazavágja. Elég ritkán mondok ilyet, de kár érte...

További említésre méltó pont a színészgárda témaköre, ugyanis az aktori munka erőteljesen felemás a gárdában. A főszereplők nem tűnnek többnek jókedvű színiiskolásoknál, akiknek ez egy hétvégi házi dolgozat. Értitek, még csak nem is vizsgadolgozat!!! Alden Ehrenreich a neki szánt férfiasságból, erős kisugárzásból, és eleganciából semmit sem tud valóra váltani, Alice Englert pedig olyannyira súlytalan a filmben eltöltött idejének nagy részében, hogy még azt a néhány alkalmat is nehezemre esik értékelni, amikor végre magára talál. Viszont mellékszereplőfronton akad bőven dicsérni való. Jeremy Irons... mi, hogy rossz nevet mondok? Nem, tényleg szerepel a filmben, elvállalta...  Szóval, Irons remekel, nagyon emlékezeteset nyújt, és sikerül remekül kiaknáznia a sztori egyetlen igazán jó karakterében rejlő lehetőségeket. Aztán itt van még Emma Thompson is, aki tavaly azt gondolhatta, hogy ha már játszott egy jó filmben, akkor bevállal ellensúlynak egy pocsékat is ugyanabban az évben... De azért jól alakít.

Technikai oldalról nem igazán tudok belekötni az alkotókba. A zene kifejezetten jól sikerült, gyakran felhívja magára a néző figyelmét ( bár egyeseknél ez akár negatívum is lehetne ), a fináléban pedig olyan vihart varázsolnak az effektesek a képernyőre, hogy a fülem is kettéállt a látványtól. Bár, utána rögtön feltettem a kérdést, hogy miért nem láthattunk több ilyen élvezetes látványorgiát a film során, hogyha már képesek ilyet alkotni a készítők. Még egy elpuskázott lehetőség.

Láttam már a Lenyűgöző teremtményeknél rosszabb filmeket is, nem is keveset, néhány tavaly is akadt, de sajnos ennyi be nem teljesített lehetőséggel még a közepes mércét sem sikerült megütnie. 4,5/10.