Drakula, Dr. Jekyll, King Kong, Godzilla, a farkasember, és... Frankenstein. Nevek, amelyek kulturális tényezőkké váltak az évtizedek alatt. Filmek, amelyek alapmű-státuszba emelkedtek. Alakok, akik senki számára nem közömbösek, attól függetlenül, hogy látta-e a mozgóképeket, vagy sem. Tavaly Halloweenkor az eredeti Drakuláról volt szó, úgyhogy ezúttal az erdélyi vámpír "testvérét", Frankenstein szörnyét venném elő, amely a vámpíros produkcióhoz hasonlóan 1931-ben készült, rendezője pedig a több klasszikus horrort is jegyző James Whale volt.

Henry Frankenstein ( Colin Clive ) maga mögött hagyja magánéletét, hogy egy elhagyatott őrtoronyban, torzszülött inasa segítségével élete alkotásán dolgozzon. Célja, hogy különös teória alapján, bonyolult gépezetek, és villámok segítségével életre keltsen egy halott testet. Csodák csodájára a művelet sikerrel végződik, ám hiba csúszik a gépezetbe, ugyanis Frankenstein nem tudja, hogy az emberi agy, amit az orvosi akadémiáról lopott a segédje, és amit később a tudós a teremtményébe ültetett, korábban egy közveszélyes bűnözőhöz tartozott.

És a hangsúly ezen az apró részleten van, ami igazából könnyen elsikkad a cselekmény forgatagában, hogyha nem figyelünk oda eléggé. A bűnöző agya a lényeg, ami a szörnybe telepítve gyakorlatilag új életre kelti korábbi gazdáját. És a feltámadás pillanatától kezdve fokozatosan láthatjuk az őrült bűnöző elme filozófiáját. A szörny kezdetben mindentől fél, a tűztől egyenesen retteg, majd, annak érdekében, hogy ne kelljen félnie, elakar pusztítani mindent, ami rettegést kelt benne, így lesz belőle borzasztó bestia. Ugyanakkor gyönyörű az a jelenet, amelyben a szörny egy kislánnyal közösen virágokat hajigál a tóba, és ettől hirtelen békére lel, legalábbis addig, amíg az események újra pokoli fordulatot nem vesznek. Elképesztő, ahogy a forgatókönyv bemutatja a szociopata gyilkos hajlam fejlődését, ráadásul rövid úton, szinte már vázlatosan. Érdemes továbbá azt is kiemelni, ami amúgy a Drakulának is nagy érdeme volt, hogy a rövid játékidő ellenére rendkívül sok minden történik. Ez a régi filmek legfőbb erénye, ezekben az időkben még kizárólag a történet volt az igazi lényeg, arra fektették a legtöbb hangsúlyt a készítők.

James Whale fantasztikus munkát végzett, remekül rendezte meg a filmet, és nem kevés retinába, és emlékezetbe égő jelenetet komponált meg. Frankenstein első nagy őrjöngése rendkívül erőteljes atmoszférával rendelkezik, a "kislányos kaland" végkifejlete sokkoló, és a kép, amikor a dühös, gyászoló apa becipeli azt a bizonyos holttestet a lakodalomba... Vérfagyasztó. A direktornak sikerült időtálló alkotást letennie az asztalra, döbbenetes képei gyűlöletről, gyilkosságról, őrületről, és szánalomról szólnak, olyan lehengerlő hitelességgel, hogy a mai nézőnek sem lehet egy rossz szava sem az összképre.

Colin Clive alakítása egészen jó, remekül érzékelteti a tudomány oltárán áldozó, műve érdekében önálló száműzetésbe vonuló tudós motivációit. Frankenstein érezni akarja, milyen istennek lenni, teremteni akar, és a színész kissé mániákusra vett figurája ezt tökéletesen prezentálja. Aki azonban különösen lenyűgözött, az Boris Karloff a szörnyeteg szerepében, aki a rém gyerekes elméjét, monumentális termetét, és buta agresszióját tökéletesen gyúrja össze, és megérdemelten teszi a karaktert a filmtörténelem egyik ikonikus alakjává.

A helyszínválasztások tökéletesek, és a díszletek is remekül, kissé fantasyszerűen vannak kidolgozva. Mindezeket a térbeli tényezőket a pazarul megválasztott kamerabeállítások sarkítják a tökéletes szintig, gyakorlatilag kiragadva a történetet a való világból, azt érzékeltetve, hogy a cselekmény egy másik univerzumban játszódik.

James Whale mozgóképe minden filmrajongónak kötelező néznivaló, hiszen azon túl, hogy mérföldkő a szakma történelmében, egyben rendkívül időtálló alkotás is, ami a ma emberét is képes elszórakoztatni és elgondolkodtatni. 9/10.