Kérte: Power
„ A főhős meghal, de a történet örökké él. ”
Gondolkodtál már azon, hogy mi van akkor, hogyha nem is létezel? Hogyha csak valakinek a fantáziájában élsz? Mi történne, ha kiderülne, hogy mindannyian csak egy nagy fej kreatív fantáziájának teremtményei vagyunk? Új értelmet nyer minden, vagy éppenséggel lényegét veszti az egész élet? Ha kevésbé árnyaljuk a képet, az is előfordulhat, hogy nem egy fantázia teremtményei vagyunk, csupán valaki úgy irányítja minden lépésünket, hogy mi nem is tudunk arról, hogy mi folyik a hátunk mögött. Sőt, még az sincs tisztában tettei súlyával, aki a szálakat mozgatja. Ilyen formában foglalkozik a felelősség kérdésével Marc Forster filmje, a Felforgatókönyv.
Harold Crick ( Will Ferrell ) adóügynök. Élete teljes mértékben hétköznapi képet mutat: Reggel felkel, fogat mos, dolgozni megy, ebédel, megint dolgozik, majd hazamegy, és lefekszik aludni. Mindezt szigorú precizitással, a dolgoknak alaposan utánaszámolva műveli. Igen, Harold teljesen átlagos ember. Azzal a kivétellel persze, hogy az alkotói válságban szenvedő írónő, Karen Eiffel ( Emma Thompson ) legújabb regényének a főhőse.
Az alapötlet fantasztikus. Különösen azon a ponton válik érdekessé a történet, amikor Harold meghallja Karen hangját a semmiből, amint az éppen az ő életét narrálja. A főhős úgy érzi, megőrül a véletlenszerűen felbukkanó hangtól, ám az idegesség az idővel való versenyfutásba csap át, amikor Karen Harold közeledő halálát említi. A forgatókönyv nagyon érdekes cselekményt tár a nézők elé, hiszen az írónő, és főhőse egy világban, sőt, egy városban élnek, ugyanakkor mégsem tudnak a másikról. Kicsit hiányoltam az okok feltárását. Mégis hogyan lehetséges ez? Karen teremtette Haroldot, valami egészen elrugaszkodott dimenzióátlépés történt, esetleg valami más magyarázat van a dolgokra? Nem, amikor Karen megtudja, hogy főhőse él, furcsa módon elég hamar elfogadja a dolgot. Ugyanígy tesz a Dustin Hoffman által alakított irodalomprofesszor, amikor Harold megkeresi őt a narráció okozta problémával. Ez nyilvánvalóan szándékos írói húzás volt, amelynek célja, hogy a néző töltse ki saját belátása szerint a lyukakat, ugyanakkor én kíváncsi lettem volna Zach Helm forgatókönyvíró verziójára is.
Ettől függetlenül azonban a film üzenete makulátlan, és hiteles. A középpontban a felelősség kérdésköre helyezkedik el. Karen akár magát a hatalmat, vagy esetleg annak csak az igazságszolgáltatási részét is szimbolizálhatja, ami életről és halálról dönt. Ugyanakkor Haroldnak is felelősségteljesen kell döntenie, és vállalnia saját életének végét a nagyobb jó érdekében. A cél ugyanis egyfajta felsőbbrendű gyönyör elérése egy romló világban, ami csak áldozat útján teljesíthető be.
Technikai szempontból nagyon tetszettek a vizuális bűvészkedések, amelyeknek keretein belül láthatjuk Harold precíz életének adatait fel-felbukkanni a képen. Emellett azonban kár, hogy a Felforgatókönyv nem funkcionál vígjátékként, drámának viszont túlságosan is súlytalan, még a remek üzenettel együtt is. Így nem igazán tudjuk eldönteni, hogy milyen műfajba is tartozik pontosan ez a film, és végül egy nagyon furcsa tragikomédia-hatása lesz az összképnek.
Will Ferrell játéka nem igazán tetszett, alapból nem tartom szimpatikusnak a csávót, de tényleg nem csak emiatt nyilatkozok negatívan róla. Nem működött jól a színész, mintha nem is értette volna a karaktert. Dustin Hoffman természetesen kisujjából kirázta azt, ami egy ilyen egyszerű figurához kellett. Emma Thompson azonban brillírozik, pazar játékot láthatunk tőle. Maggie Gyllenhaalt alapjáraton nem tartom jó színésznőnek, de ezúttal egészen meglepődtem rajta. Jól ráérzett a karakterre.
A Felforgatókönyv nézése közben ugyanúgy gondolkodunk, ahogy a történet egy szakaszában Harold is teszi: Ez komédia vagy tragédia? Végül nem tudunk dönteni, de azért egy 7/10-et nyugodtan adhatunk rá.
