Kérte: Bagaj
„ Idd el a bánatod! Egyre több szükséged lesz rá az évek múlásával. ”
Néhány hónapja olvastam el Edward Albee Nem félünk a farkastól című drámáját, amit bátran tudok ajánlani mindenkinek, hiszen a darab nem hosszú, ellenben nagyon hatásos, fantasztikus hangulattal rendelkezik, amit a példásan tartalmas párbeszédek teremtenek meg. Mike Nicholsnak és Ernest Lehmannak ezt a színvonalat kellett visszaadniuk 1966-ban a filmvásznon. Nem sikerült...
George ( Richard Burton ) és Martha ( Elizabeth Taylor ) negyvenes házaspár. A férfi tanár a felesége apja által igazgatott egyetemen. Állandóan marják egymást, tipikus megfáradt házasoknak tűnnek. Egyik éjjel vendégeket fogadnak. Az egyetem új biológiaprofesszorát, Nicket ( George Segal ) és annak feleségét, Honeyt ( Sandy Dennis ). A kezdeti barátkozós-megjátszós hangulat azonban hamar átcsap kegyetlen sértegetések áradatába, és nem telik bele sok idő, mire mindenkiről lekerül az álarc, és az indulatok tengerében fürödve már a szereplők sem tudják, hogy pontosan milyen játékot is játszanak.
Akik már jó ideje házasok, gyakran tapasztalhatják, hogy kapcsolatuk megfáradt, esetleg azt, hogy már nem is kedvelik egymást annyira, mint hajdanán. Hamar kiderül azonban, hogy George és Martha esetében teljesen másról van szó. A rejtély végső nyitja a pazarul csavaros és izgalmas történet végkifejlete, ám már a tizedik perc környékétől érezhető az elnyomott, eltussolt tragédia árnya, ami már szinte ötödik szereplőként nyújt Oscar-díjas alakítást. Valami baj van, valami nem stimmel. A kétség, a félelem, a harag, és a szomorúság fantasztikus egyvelege által érezhetjük, ahogy a fajsúlyos történet rátelepszik a lelkünkre, és a remekbe szabott párbeszédeket ( nagy részük Albee érdemét képviseli, de Lehman is hozzátette a magáét jó pár plusz jelenettel, amik az eredeti darabban nem szerepelnek ) hallgatva tudjuk, hogy szörnyű dolgok fognak kiderülni, amikből még borzalmasabb felfedezések következnek.
A karakterkidolgozások mesések. Albee figurái rettentően különböznek egymástól. George a megtestesült cinizmus, vegyítve a példátlan erejű tűréssel, amit még ő maga sem képes megérteni. Richard Burton félelmetes. Egyszerűen parádézik a színész, és csak kollégái kaliberén múlik, hogy nem játszik le mindenkit a színről. Hiszen Elizabeth Taylor sem kevésbé gyenge, minőségi játékot produkál, az egyik legjobb női alakítást, amihez valaha szerencsém volt. Martha a harag, a gyűlölet képviselője, aki félelmét sértegetései mögé rejti. Lehman plusz jeleneteinek érdeme Nick figurájának szakaszos alakulása. A férfi kezdetben zavarban van, igyekszik tisztelettudóan viselkedni, később azonban hagyja magát befolyásolni, kötekedő lesz, majd felsőbbrendű gondolatokat kezd szajkózni, végül pedig visszatér az első fázisba. Honey a megjátszás, a tettetés arca, aki sosem mutatja, vagy mondja ki gondolatait, mert fél, hogy nem felelne meg kellően a környezetének. Fontos megemlíteni, hogy a Nem félünk a farkastól eléggé érezhetően nőgyűlölő mű. A két női karaktert aljasnak, prosztónak, durvának festi le, míg a férfiakat a gyengébbik nemet cinikusan méregető, felsőbbrendű személyeknek.
Fontos szerepe van a történetben az alkoholnak. A szereplők gyakorlatilag az egész film alatt ittas állapotban vannak. Kezdetben kissé pityókásak, de később már mocsokrészegen üvöltik ki legjobban elnyomott titkaikat, amiket józanul továbbra is csak elsikkasztanának lelkük legmélyére. Az alkohol képezi a befolyás metaforáját, ami az ember egész életében, különböző formákban, de mindig jelen van. A párbeszédek izgalmasabb cselekményt kerekítenek ki, mint némelyik nagy költségvetésű akciófilm forgatókönyve, ráadásul számos mögöttes gondolat is helyet kap a produkcióban: A halál, a gyilkosság súlya, az istenhit kérdése mind megpendülnek. A végső igazságról pedig előbb-utóbb könyörtelenül lekerül a lepel. A szó szerint vett játék lényege tisztává válik, a borzalmas, és nyomasztó megoldás pedig bődületes erővel robban a nézőre. A játék, mint a megjátszás allegóriája végigkíséri az egész művet, végül pedig rá kell jönnünk, hogy az allegória nem is helyt álló kifejezés az imént látott jelenségek összességére.
A Nem félünk a farkastól technikai minősége kifogásolhatatlan. A fekete-fehér fényképezés ellenére "színesebbé" válik a kép a remek világítási megoldásoknak köszönhetően. Emellett az időnkénti, kissé a hitchcocki Psychora hajazó thrilleres-horroros operatőri megoldások is fokozzák a hangulatot, a végső beállítás, amint a feldúlt szobában a négy megtört karaktert szemléljük, pedig egyszerűen zseniális. A összképet Alex North gyönyörűséges zenéje teszi teljessé.
A Nem félünk a farkastól egy, saját lényegét csak az utolsó percekben letisztázó, szívszorító tragédia, izgalmas kamaradráma, ami fordulatos cselekményt, és sok-sok mondanivalót nyújt. Én azért az eredeti darab elolvasását ajánlanám a film előtt, de ez a mozgókép csont nélkül 10/10. Albee drámájának színvonalát tényleg nem sikerül produkálnia. Annál sokkal jobban sikerült!
