" Egész életemben borzalmas királyokat szolgáltam. "
Ser Barristan Selmy mondja ki gyakorlatilag az egész Tűz és jég dala ciklus tételmondatát, mely igazából nem szól másról, mint arról, hogy Westeros vastrónja, mintha átkozott lenne, szörnyű uralkodókat ad a birodalomnak. Ez a mondat elülteti a a gondolatot: Mi van akkor, ha ez az egész háború nem tart máshová, csak a totális káoszba? Mi van akkor, ha a háború végső győztese csak egy újabb borzalmas király lesz? Hát, jó kérdés. Az mindenesetre biztos, hogy monumentális harcuk továbbra is felhőtlen szórakozást nyújt a jelenkori televíziózás egyik legnagyobb remekművét figyelemmel kísérő nézők számára.
Miután legutóbb - azért eléggé geci módon - még a Véreb és Lord Beric összecsapása előtt elvágták Arya szálát, most végre láthatjuk a kardpárbajt, ami jóval színvonalasabb annál, amit Brienne és Jaime mutattak be a hídon. A látványos harc után ismét megjelenik a történet eddigi legmeghatározhatatlanabb eleme, a mágia, ami ezúttal még megdöbbentőbb oldalát mutatja meg.
Havas Jon legutóbb kimaradt, és ezúttal is csak néhány percig időzhetünk vele, ám ezalatt megkapjuk a sorozat egyik legjobb romantikus jelenetét, amit a szokásos kendőzetlen szexuális felhang hat át, továbbá az alkotók beleszövik Martin egyik legjobb motívumát Jon és Ygritte enyelgésébe. Ez nem más, mint a vadak kifejezése a vörös hajú emberekre, akiket meglátván csak annyit mondanak: Megcsókolta a tűz.
Ezúttal is jelentős teret kapnak a párbeszédek, persze ez nyilván nem meglepetés a harmadik évadban félúton. Kifejezetten emlékezetes Lady Olenna és Tyrion tanácskozása a királyi esküvő anyagi vonzatairól. Mentális síkon két nagyon erős karakter csap össze ebben a jelenetben, érdemes odafigyelni rájuk. Igazán jól adagolja az érzelmeket Arya és Gendry beszélgetése arról, hogy a fiú miért is akar a Törvényenkívüliekkel maradni. Az epizódot záró Lannister-tanácskozás is nagyon erőteljesre sikeredett, Tywin alaposan feladja a leckét Cerseinek és Tyrionnak. Ám mindez messze, nagyon-nagyon messze elmarad attól az ízig-vérig megrendítő monológtól, amit Jaime Lannister szájából hallhatunk, Nikolaj Coster-Waldau megrázó módon zseniális előadásában. A Királyölő nem Királyölő többé, mert az ő neve Jaime. Vízválasztóhoz érkezett a karakter fejlődése. Átlépte a határt, személyisége most már közelebb áll a jóságos Eddard Starkhoz, mint a cselszövő Tywin Lannsiterhez. Coster-Waldau pedig... aki eddig úgy gondolta, hogy nem érdemes rá odafigyelni, az mostantól biztosan megjegyzi a színész nevét.
Zúgóba is elkalauzolnak minket az alkotók, ahol elszabadulnak az indulatok a fogvatartott Lannister-gyerekek körül, és mindez olyan patakzó feszültségbe torkollik, amilyennel már régen találkoztam a Trónok harcában. Stannis is újra feltűnik, akit érdekes módon, de meggyőzően ábrázolnak egyre esendőbbnek a készítők. Megismerkedhetünk a vesztésre álló királyjelölt bőrbeteg kislányával, akinek szép, és szövegét tekintve nagyon tartalmas énekét érdemes végighallgatni a stáblista alatt.
Daeneryst is meglátogatjuk pár perc erejéig. A fiatal, de egyre erősebb és egyre nagyobb tekintélyt parancsoló khaleesi igyekszik a Makulátlanokat meggyőzni arról, hogy mostantól tényleg szabad emberek. Feltűnik a színen az eunuchok választott vezére, Szürke Féreg, aki rendkívül hatásos monológgal igazolja neve lényegét.
Nincs semmi, amibe beleköthetnék, egyedül annyit lehet megemlíteni, hogy még mindig nem fér bele minden szál egy epizódba, de ennyiszer ugyanezt felróni negatívumnak, főleg úgy, hogy a sorozat minősége amúgy kifogásolhatatlan, már méretes sznobság lenne. 10/10.
