„ Kölcsönvett napok és kölcsönvett világ amit kölcsönvett szemmel siratunk ”

Még az őskorban készítettem egy videót eme remekmű filmadaptációjáról, és ma az eredeti regény lesz terítéken, amit a napokban olvastam ki másodszorra. A ma élő egyik legnagyobb író, Cormac McCarthy lehengerlő mesterművében bizonyítja, hogy az emberi jellemek mélyére való leásásnak nincsen határa, csupán rá kell hangolódnunk a fényűzés és tettetett boldogság mögé bújtatott keserű életre, hogy felfedjük társaink valódi arcát. Az Út világa szinte semmiben sem különbözik jelen napjaink színterétől, csupán annyiban, hogy az érzelmek búvóhelyei egytől egyig megsemmisültek a nagy világégésben, és így a mocskos, Isten legfőbb kudarcát képező két lábon járó gerinctelen korcsok nem tudnak hová rejtőzni.

McCarthy történetének főhőse nem is kifejezetten a férfi és nem is a fiú, hanem az általuk képviselt jóság, annak az apró szikrának a jelenléte, ami egymillió ember közül csak néhányban lelhető fel. Körülöttük a mérgező levegőtől terhes, halott világ miatt állatiassá váló, egykor embernek hívott lények lopásra, gyilkolásra, kannibalizmusra vetemednek. Ők, ahogy fogalmaznak, azonban a tűz hordozói, akiket nem képes a sötétség beszippantani, akik nem engednek az erőszak kísértésének. Inkább tiszta lelkiismerettel halnak, minthogy véres kézzel éljenek. Eme gyönyörű, és ritka jellemvonás tartja az olvasóban, és a főszereplőkben is a lelket, ez ad reményt a szénné égett világban való bolyongáshoz, és a Pokolban való boldogság megtalálásának akarásához. A férfinak elég végignéznie a fiú csontsovány, ártatlanul szenvedő testén, hogy ismét erőt vegyen magán, és haldokló tüdejére fittyet hányva folytassa vándorlását Az Úton, azon az úton, ami mindkettejük számára csak halált tartogat, aminek érkezése csupán idő kérdése. Ám egyvalamit nem hagynak elveszni: A reményt. A sötétségben, a vérengzésben, a halálban is tudni akarják, hogy valahol vár még rájuk a fény. Ettől lesz McCarthy műve gyönyörű kudarc, az emberi akarat önfeláldozása a boldogsághoz való jog oltárán. Apát és fiát a magány tengere veszi körül, így egyik legfőbb gondolatbeli dilemmájuk Isten létezésének kérdése lesz. A férfi gyűlölni akarja a Teremtőt, kívánja, hogy bárcsak végezhetne vele, felelősségre akarja vonni Őt a világméretű halálért. Retteg azonban, hogy Isten esetlegesen nem is létezik. A totális értelmetlenség, a semmibe vezető sors létezésének lehetősége ijesztőbb bármilyen világvégénél. Azonban mi is pontosan az Isten? Valóban az a szakállas öregúr, ott a felhők felett? Vagy csupán egy hatalmasabb erő, amit az egyház talált ki az emberek kordában tartására? Van egyáltalán Isten? McCarthy szerint van, ám ennél érdekesebb Teremtő-képpel én még nem találkoztam. Az írózseni szerint Isten maga a remény, az ártatlanság, a boldogság utáni vágyakozás. A különös, rendszeresen megpendülő párhuzam érzékeltetése a fiú és Isten fia között is erre utal.

McCarthy vesszőmentes, szinte egybefolyó szövegével tökéletesen érezteti a történetben, és a benne szereplők lelkében eluralkodó káoszt. A káoszt, ami megállás nélkül ostromolja a jóságot, és támadásainak csupán kevesek tudnak ellenállni. A párbeszédek, a rövid, tömör tőmondatokból építkező gondolatcserék ezerszer erőteljesebbek, mint bármilyen, kacifántosan, hosszan, és választékosan megformált összetett mondat-áradat. Apa és fia fél szavakból is megértik egymást, és amikor idegenekkel találkoznak, mintha egy földönkívüli faj egy példányával próbálnának bizalmatlanul kapcsolatot létesíteni. A legemlékezetesebb párbeszéd az, amit a rejtélyes öregemberrel folytatnak, aki végül kimondja a történet egyik legsúlyosabb gondolatát: " Ahol az ember nem tud életben maradni, ott az istenek sem boldogulnak ". És ezzel a mondattal, valamint a hozzá kapcsolódó gondolatsorral McCarthy végleg halálra ítéli a civilizált állatok által épített modern világot, és korszakalkotó mesterművét véglegesen és visszavonhatatlanul 10/10-es alkotássá teszi.