Brüno

Sacha Baron Cohen nálam nagyon durván leírta magát a Borattal, majd nemrégiben a Hugoval és A diktátorral sokat javított a róla kialakult képemen. 2009-es, Brüno című filmje azonban ismét a negatív pólust erősíti. Nem az alapötlettel van a gond, még csak nem is Cohen játékával, egyszerűen az a helyzet, hogy a Brünon nem lehet nevetni. Az égvilágon semmi vicceset nem nyújt, a poénok üresen csengenek.

A főhős címszereplő, Brüno ( Cohen ), egy osztrák, homoszexuális tévés személyiség, ám egyik pillanatról a másikra elveszik tőle a műsorát, és hirtelen a ranglétra legalján találja magát. Ezután az Egyesült Államokba repül, és az összes lehetséges, és kevésbé lehetséges módszert is kipróbálja annak érdekében, hogy sztárrá váljon.

Az alkotók leginkább a jelenetek vicces alapszituációival akartak operálni, ám ezek mind lagymatagok, élettelenek, előfordul, hogy erőltetettek. Ezen kívül a film úszik a buzis poénoknak szánt gusztustalan hányadék-jelenetekben. Mert az nem vicces, hogy bemutatják Brüno és a fiúja brutális módon homokos szexuális szokásait, ahogy a főhős perceken át ide-oda himbálódzó farka sem hat túlságosan a rekeszizmokra. Néha egy-egy közbeszúrt beszólás valamilyen szinten képes mosolygásra késztetni, de ez édeskevés. Az egyetlen mentőöv, hogy a játékidő mindössze 75 perc. Maga a figura ad azét lehetőségeket, amiket Cohen maradéktalanul ki is használ, így egy igazán egyedi karaktert láthatunk életre kelni, kár, hogy az egész humorkörítés szar. A forgatókönyv cselekményrésze sem rossz, változatos történetet láthatunk megelevenedni, sok helyszínnel. Ami viszont elsőosztályú, az a filmzene. Egyszerűen brutálisan ügyes, hatásos dallamokat hallhatunk. A záróklip, melyben Brüno számos hírességgel - Bono, Snoop Dogg, Slash, stb... - énekel, zseniális.