Sacha Baron Cohen életművének korábbi filmjei közül eddig még csak a Boratot láttam, de azt olyannyira pocséknak találtam, hogy a nyilvánvalóan agybeteg színész többi filmjét messze elkerültem. A diktátor miatt viszont egyenesen a moziteremig mentem, hiszen az előzetesek egy igazán szórakoztató, eredeti humorral megáldott produkciót ígértek. Egyedül attól féltem, hogy a trailerekben elsütötték az összes jó poént, de hál' Istennek ez az érzésem alaptalannak bizonyult. A diktátor igazán színvonalas, nevettető vígjáték, sokrétű humorral, és ha úgy nézzük, mondanivalóval is.
Aladeen admirális generális ( Cohen ) a világ utolsó nagy diktatúrájának irányítója, a közel-keleti Wadiya teljhatalmú ura. Mindig mindenki az ő kívánságait lesi. Emellett atomfegyvereket fejlesztet, melyekkel Izraelt akarja megtámadni. Ám ekkor az ENSZ közbelép, és felszólítja Aladeent, hogy szólaljon fel az amerikai székházban, különben légitámadást indítanak Wadiya ellen. Miután a diktátor megérkezik az Államokba, elrabolja egy bérgyilkos, ám megölnie nem sikerül, viszont levágja hosszú, fekete szakállát, aminek következtében senki sem ismeri fel.
A történet egyszerű, de ennél nem is kell több, hiszen a cselekmény itt csupán arra szolgál, hogy az ütősebbnél ütősebb poénokat ne a semmibe sütögessék el a szereplők. Ettől függetlenül a minimálisan szövevényes szkript jól át van gondolva, nem találunk benne logikai hibákat. Ami nagyon tetszett, hogy az agybeteg, de fergeteges poénvilág azzal együtt, hogy megnevettet, pazar görbetükröt mutat a világ nagyhatalmainak. Aladeen is ugyanolyan mint a többi vezető, csupán annyi a különbség, hogy ő nyíltan kimondja a terveit. Legalábbis a film ezt sugallja, az egyetértést vagy elutasítást a nézőre hagyja. Persze erre a görbetükörre csak minimálisan fogunk odafigyelni A diktátor nézése közben, mert végig le fognak kötni az elborultabbnál elborultabb jelenetek. Szerelmes kézfogás egy terhes nő vaginájában, kakieső, viccelődés 9:11-gyel, és Anna Faris karakterének porig oltása. Ez csak néhány a rengeteg brutálisan ütős poénból.
Cohen remekül hozza a figurát, persze ez nem lehetett nehéz, ha az egész agyhalál az ő fejéből pattant ki. Faris kisasszony elől akárhogy menekülök, előbb-utóbb megtalál, ezúttal is borzalmas játékot produkál. Pedig amúgy nem is lenne olyan csúnya nő ( jó, mondjuk rövid hajjal eleve jól elintézték ), de olyan szinten nem tud színészkedni az arcával, hogy tönkre vágja az összes szerepét, ezt is. Ben Kingsley játssza a diktátor jobbkezét, Tamirt, aki titkon összeesküvést sző a címszereplő ellen. A jó öreg Benji persze kisujjból kirázza a karaktert. Nagyon tetszett, hogy Megan Fox és Edward Norton is elvállaltak egy kis cameot a filmben, melyekben piszok erős önkritikát mutatnak maguk felé, azt illetően, hogy elég pénzért ők is bármire hajlandók. Mondjuk utóbbinál ez talán annyira nem jogos, de persze ki tudja. A film erre a témára is fektet hangsúlyt, név szerint a pénz hatalmára, arra, hogy mindenki megvásárolható, ha tudjuk, mennyi nullát kell írni a csekkre.
A diktátor nagy eséllyel pályázik az Év vígjátéka címre. Eredeti, ügyes, és nagyon vicces. Sacha Baron Cohen a Hugo után még egy méretet nőtt a szememben.
