Kérte: Power

Jonathan Dayton és Valerie Faris rendezése teljesen átlagos családi vígjáték... lenne. Akkor, ha nem lenne ennyire ügyesen adagolva benne a családi dráma, nem fogalmazna meg többirányú társadalomkritikát, ha nem mutatna be pazarul megírt tragikus figurákat, és nem utolsósorban, ha nem káromkodnának benne ennyit. De viszont mivel ezek közül minden jelen van A család kicsi kincsében, a végeredmény sokkal több lett egy egyszerű vígjátéknál. Ez egy komikus köntösbe öltöztetett, többrétegű tragédia, persze lazán tálalva.

Olive ( Abigail Breslin ) tízéves kislány, aki a lehető "legjobb" családba született. Hiszen van itt minden földi jó: puncimániás, de jószívű nagypapa ( Alan Arkin ), örök vesztes, de ezt elfogadni képtelen apa ( Greg Kinnear ), kissé idegbeteg anya ( Toni Collette ), öngyilkosjelölt, homoszexuális nagybácsi ( Steve Carell ), és némasági fogadalmában nehezen elviselhető, depis báty ( Paul Dano ). A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor Olive bejutást nyer a népszerű gyerekszépségversenyre, melynek neve után a film a címét kapta. Kezdetét veszi hát a pokoli túra a roncs kisbuszban összezárt, teljesen ellentétes személyiségekkel. 

Egy egészen picit azért túlértékeltnek tartom. Tény, hogy emlékezetes alkotás, és kiemelkedik műfajbeli társai közül, de nem tartom egy kötelező filmnek. Mindenesetre azért erősen ajánlom, hiszen a forgatókönyv remek. Szépen adagolja az eseményeket, amik végig izgalmasak, gyakran viccesek, még gyakrabban elgondolkodtatóak, és soha, de tényleg soha nem lesz kínos a produkció, pedig ez a műfaj gyakori sajátja. Amiben nem csak a családi vígjátékok viszonylatában kirívó, az a karakterábrázolás. A szkript ezen elemét tanítani kéne, ez vitathatatlan. Mélyen kidolgozott, átgondolt figurákat láthatunk, akikről az utolsó percig, mindig megtudunk valami újat, ráadásul mindannyian szerethetőek. Még többnyire Olive is, aki csak nagyon ritkán irritáló. Emellett a film kifejezetten kiáll a homoszexuálisok mellett, a gyakori nézőponttal ellentétben teljes értékű embereknek tekinti őket. Emellett konkrétan a gyerekszépségversenyek, a kicsik médiában való szereplése fölött is egyértelműen negatív ítéletet mond, és ez utóbbi nekem különösen tetszett. Emellett szól még A család kicsi kincse célokról, küzdelemről, de ami a legfontosabb: Kudarcról. A legtöbb műfajbeli filmmel ellentétben nem akar rózsaszín szemüveget erőltetni a nézőre, hanem bemutatja, hogy az ember nem lehet mindig sikeres, nem válthatja meg a világot, nem történhet minden úgy, ahogyan ő akarja. A napjaink-beli, a halottak iránti mérhetetlen tiszteletlenséget is szívfájdítóan hitelesen mutatják be az alkotók.

A színészi játékok nagyon hitelesek. Steve Carell és Alan Arkin a kötelezően kiemelendő nevek. Nekik volt a legnehezebb dolguk, különösen előbbinek, mégis maradéktalanul helytállnak, és érezhetően átadják magukat a karaktereiknek. Breslin sem rossz, láttunk már ezerszer gázosabb gyerekszínészeket. Paul Danonak nincs annyira nehéz dolga, viszont a rá kiszabott feladatot teljesen jól ellátja.

A család kicsi kincse a családi filmek, a vígjátékok, és a drámák között meghúzódó határon helyezkedik el, és pont ettől lesz különleges. Belehalni senki sem fog, ha nem nézi meg, de én azért erősen tudom ajánlani.