John Carter száz évvel ezelőtt ütötte fel először a fejét Edgar Rice Burroughs történetében. A megjelenés óta gyakorlatilag folyamatosan ment a harc a kalandos sci - fi megfilmesítéséért, de ez csak mostanra sikerült. És a film legnagyobb negatívuma pont ebből származik. Jó film a John Carter, de ez a sztori sokkal jobban mutatott volna a vásznon néhány évtizeddel korábban.
Főhősünk katona, ráadásul lovaskapitány az 1800 - as években, ám hátat fordít a hadviselésnek, és kincsvadászatra adja a fejét. Egy indián területen fekvő barlangban azonban egy rejtélyes idegennel hozza össze a sors. A kaland végeredményeként John Carter a Marson találja magát, ahol pillanatokon belül nem csak hogy három faj háborújába csöppen, de a viszály megoldásának kulcsfigurája lesz.
Sajnos a történet felett már eléggé eljárt az idő, nem lehet újként, ismeretlenként tekinteni rá. Ezzel együtt a kalandfilmek sablonjai is sorra előjönnek, fájó, hogy pont egy olyan sztori esetében, ami lefektette a műfaj alapjait néhány kortársával egyetemben. A helyzet hasonló, mint a Tintinnél. Annyiszor másolták ezen történetek momentumait, hogy mire maguk az igazi klasszikusok jutnak a mozikba, nem lehet őket eredetiként kezelni.
De ha a föntiektől sikerül elvonatkoztatnia a nézőnek, egy igencsak kellemes filmélményben lehet része. Itt elsősorban a látványra érdemes gondolni, hiszen ez egyértelműen pozitívuma a film kései elkészültének. Lehet, hogy a történet már sablonosnak hat, de a látvány biztos, hogy nem lett volna ennyire ütős mondjuk a '70 - es években. Fölösleges lenne elkezdeni sorolni a vizualitás szempontjából zseniális jeleneteket, mert rengeteg van, viszont érdemes kiemelni az Arénában zajló küzdelmet, melyben úgynevezett fehér majmokkal kell megküzdenie hősünknek. A jelenet gyönyörűen megkomponált, izgalmas, pörgős, és nincs elnyújtva. Sőt, egy kicsit talán még rövidebb is a kelleténél. A nagyszerű jelenetek viszont nem mindig a látvánnyal operálnak elsősorban. Tátva maradt a szám például annál a képsornál, melyben Carter üvöltve nekiesik az ellenségnek, és a harc mozzanatai közben be - bevillan egy - egy flashback hősünk földi életéből. Az összhatás egy vérprofi, megható jelenet, mely egyértelműen a film legjobb része.
Térjünk rá a Marson élő fajokra. A négyféle élőlényből kettő humanoid, úgyhogy róluk nem lehet semmi érdekeset írni. Viszont a tharkok, akik megtalálják Cartert, piszok kreatív lények. Bőrszínük zöld, ijesztő agyaraik vannak, és két pár karral rendelkeznek, összességében pedig leginkább óriástücsökre hajaznak. Elmondható róluk, hogy hiába öreg a történet, ők mégis eredetinek hatnak. A fehér majmok igazi vad szörnyetegek, sajnos elég rövid ideig csodálhatjuk őket a filmben, reméljük a folytatásokban majd nagyobb szerepet kapnak.
A főhőst alakító Taylor Kitsch eddigi második komolyabb szerepe ez, korábban Rozsomák spin offjában láthattuk Gambitként. Nagyon jól helyt áll, ráadásul passzol hozzá a karakter. Nem kizárt, hogy ezzel a filmmel sikerül beindítania a karrierjét. Lynn Collins még mindig elbűvölő, de a különleges marsi jelmez és smink még gyönyörűbbé teszi. Mark Strong negatív karaktert alakít. Természetesen és lazán hozza a figurát. Willem Dafoe egy "óriástücsök" bőrébe bújt, így nem a szemetek hibája, ha nem veszitek észre.
A John Carter kellemes, látványos fantasy, többször nézhető kalandfilm, de remélem, hogy a folytatásokban kimerik majd annyira színezni Burroughs történetét, hogy eredetibbnek hasson a mai nézők számára.
