Naturális, kegyetlen, zseniálisan eltúlzott, és nagyon, de nagyon japán. Így lehetne néhány szóban jellemezni a Koushun Takami regényéből készült filmet, melynek története szinte biztos, hogy nem kevés ihletet és ötletet adott Susanne Collinsnak, Az éhezők viadala írónőjének. Egy gimnazista osztályt az iskolai kirándulásra menet elrabolnak. Mikor a gyerekek felébrednek, egy idegen lakatlan szigeten találják magukat, vészjósló bilincsekkel a nyakukon. Hamar kiderül, hogy a saját kormányuk kegyetlen kísérletsorozatának estek áldozatul. A fiatalok feladata a következő három napban az, hogy életre - halálra küzdjenek egymással. A játéknak csupán egy győztese lehet. Ha a határidő letelte után több túlélő van, mindannyiukat felrobbantják az előbb már említett nyakörvek segítségével. Ezután pedig nincs más hátra: Kezdődjön a játék!
Akik olvasták Az éhezők viadalát, azok értik mire gondoltam a bevezetőben, hiszen a Battle Royal története, a körítéstől eltekintve, szinte mindenben megegyezik a világhírű bestseller cselekményével. A különbség annyi, hogy a Royal egy vállaltan 18 - as film, míg Collins története, mind a regény, mind a nemsokára mozikba kerülő film, sokkal inkább a fiatal korosztályt célozza. Az éhezők viadalában nagy valószínűséggel nem fogunk szétszakadó torkokat, kislány fejébe repülő bicskát, vagy gépfegyverrel lemészárolt gyerekeket látni. Kinji Fukasaku filmje viszont bővelkedik az ilyen, és ehhez hasonló szaftos hentelésben. A siker titka a stílus. A hamisítatlan japó design, ami mérhetetlenül hangulatos, és a nézőből egyfajta nagyon beteg, morbid vonzalmat vált ki maga iránt. Végül is ki ne mosolyodna el, mikor a gonosz ex - osztályfőnök kéttárnyi gépfegyvergolyóval a testében felpattan a földről, hogy felvegye a csörgő telefont?
Főhősünk Shuya, akit az a Tatsuya Fujiwara kelt életre, aki a Death Note filmváltozataiban is maradandót alkotott. Itt nagyon nagy színészi tehetségről tesz tanúbizonyságot, önmaga Kiraként nyújtott teljesítményét is megközelíti. Aminek örültem, hogy a karaktereket igyekeztek változatosan összerakni, és a lehető legtöbbet részletesen kidolgozni. Ez az elhatározás maradéktalanul sikerült, a nem egész kétórás játékidőhöz képest csillagos ötös munka.
A véres jeleneteknél időnként kilóg a lóláb, és ilyenkor a nagyon rosszul álcázott művér kissé gagyi hatást kelt, de ez ritkán fordul elő. A nagyon ügyesen eltúlzott vérengzés majdnem mindig stílusosra, animésre sikerült. A játéknak valóságshow - hatást kölcsönöz az a rendkívül kreatív ötlet, miszerint az éppen elhalálozott versenyzők nevét és sorszámát kiírják a képernyőre. Mindennek a tetejébe lenyűgözően szép zenét kapunk, úgyhogy sok panaszra nem lehet okunk.
