Sziasztok!

Sikerült megtekintenem moziban az általam már egy ideje nagyon várt Melankóliát, melyet az Antikrisztus rendezője, Lars von Trier készített. A végeredmény pedig egy, talán még a vártnál is hatásosabb mestermunka, ahogy reméltem.

A történetet két fejezetre bontva tárják elénk. Az első részben Justine ( Kirsten Dunst ) félresikerülő esküvőjét mutatják be. A második fejezetben kicsit nagyobb hangsúly helyeződik Justine nővérére, Clairere ( Charlotte Gainsbourg ). A film második felét a Föld felé közeledő, Melankólia nevű kisbolygó által teremtett atmoszféra uralja. A hangsúly a közeledő apokalipszis által a különböző egyénekből kiváltott reakciókon van. Míg a depressziós Justine elfojtja minden félelmét és magasról tesz az egészre, addig Claire az összeomlás szélére kerül.

Előbbi elem, az egymást kiegészítő testvérek karakterei adják a film gerincét. Claire egy átlagos, amerikai családanya, aki egyszerűen képtelen feldolgozni a világvége tényét. Justine karaktere jóval komplikáltabb, és minden ízében tökéletes. Kirsten Dunst tökéletest is meghaladó játékának köszönhetően teljes körű betekintést nyerünk a hibátlanul megírt karakter világába, és talán kicsit irigyeljük is, mert ennyire hidegvérű a világgal. Justinehoz fűződnek a film legominózusabb jelenetei. Hatalmas hatással bír például, mikor éjszaka meztelenül kifekszik egy árok partjára, és a holdfényben fürdik. A pazar fényképezés, a fantasztikus zene és nem utolsó sorban Dunst gyönyörű teste és arcjátéka utánozhatatlan összhatást kelt. 

Szintén Justine mondja ki a film legfajsúlyosabb mondatait. Melyek szerint a Föld gonosz hely. Minden földi élet gonosz, és ezt a bolygót senki sem fogja siratni. És ezekkel a sorokkal tetőzik a melankólia szintje a filmben. Ami viszont az igazi varázslat, hogy Trier nem hajlandó megállni a tetőnél, inkább hagyja, hogy a hangulat kiszakítsa azt, hogy a nyomasztóan gyönyörű melankólia túlcsorduljon a pohár száján. A film vége felé a feszültség csaknem kettészakítja a nézőt, majd a rendező hagy minket egy kicsit pihenni, hogy aztán pusztító bárdként sújtson le az eddig soha nem látott hatású fináléval. A monumentális és mindent elsöprő zárójelenet után a néző nem lélegez fel, nem kezd el pakolni meg öltözködni, nem kezdi keresni a slusszkulcsot, nem iszik és nem eszik. Csak dermedten bámulja a stáblistát, tudtán kívül köszönetet nyilvánítva a lenyűgöző munkát végzett stábnak, és a fantasztikus színészgárdának.

Bizony, hiszen a színészgárda valóban fantasztikus. Kirsten Dunst olyan fantasztikus játékot produkál, amilyet én még komolyan mondom sehol sem láttam. Kapott egy mély, depressziós, és rendkívül bonyolult karaktert, de a színésznő megcsinálta a lehetetlent: Megfejtette a megfejthetetlen figurát. Szerintem elég, ha annyit mondok, hogy Mel Gibson a hódkórjával elbújhat Kirsten Dunst mögött, holott a színész is fantasztikusat alkotott Jodie Foster filmjében. Viszont Mel Gibsonnak nem sikerül maradéktalanul megfejtenie a neki szánt karaktert. Dunst ezzel ellentétben filmszínészi mérföldkövet tett le a Melankóliában, amiért minimum két Oscart érdemelne egy szebb világban. Charlotte Gainsbourgnek sajnos vannak gyengébb pillanatai, de a film második felében erőre kap, és habár karakteréből kifolyólag nem láthatunk tőle Antikrisztus - szintű alakítást, azért ő is nagyon erős játékot produkál. Az utolsó jelenetekben különösen jól hozza a szituációt. És ha már utolsó jelenet. A zárás annyira fantasztikus, hogy kicsit írnék róla a két központi karakter, Justine és Claire oldaláról is. A két ellentétes személyiség ugyanis az utolsó képsorban egészíti ki egymást a legjobban. Míg a közeledő Armageddon árnyékában Claire keservesen sír és rángatózik, addig Justine ül, és együtt érzően nézi nővérét, és habár látszik rajta, hogy ő is fél, végig megőrzi a hidegvérét. Még egyszer kiemelném Kirsten Dunstot, aki még az előzőeket is überelő arcjátékot hoz ebben a jelenetben. Itt van még nekünk Kiefer Sutherland, akire szintén nem lehet egy rossz szavunk sem. Karaktere ugyan nem túl mély, hiszen nem az ő figuráján van a hangsúly, de ettől függetlenül a színész maximálisan helyt áll, és habár egy kicsit kocognia kell ugyan, azért tartja a lépést a két domináló színésznővel ( bár Dunsttól azért lemarad ).

Említsük még meg a film legelejét, melyben egy pár perces, gyönyörű montázst láthatunk, ami igazából összefoglalja az elkövetkezendő bő két órát. Ez a különleges képi megoldásokban gazdag bevezető már előre lefesti a film hangulatát. Ha már képi megoldások, akkor szót kell ejteni a fényképezésről is, ami gyönyörű szép, és akárcsak az egész produkció, nagyon melankolikus. A fantasztikus filmzene is érdemel néhány szót. Utánozhatatlanul egyedi zenét hallhatunk, ami tökéletesen egészíti ki a film melankolikus hangulatát, és felteszi az i - re a pontot.

Ez a film maga a nagybetűs MELANKÓLIA, egy lenyűgöző műalkotás. Vitán felül áll a tény, hogy a Melankólia nem csak az idei, de az utóbbi pár év legnagyszerűbb filmművészeti alkotása, Lars von Trier pedig jó úton halad afelé, hogy nevének ismerése alapműveltségi főtétel legyen.

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Sziasztok!