Nehéz idők jártak Benedict Cumberbatch zseniális, szórakoztató és persze magasan funkcionáló szociopata karakterének rajongóira. Majdnem három év telt el a harmadik szezon befejeződése óta, ami ráadásul korántsem nevezhető a szálakat korrekt módon elvarró lezárásnak, hiszen nagy erejű, ütős cliffhanger kíséretében ment szünetre a sorozat. A hosszú várakozás viszont meghozta gyümölcsét, hiszen az újév első napján végre bemutatták a negyedik felvonás nyitófejezetét, ami ha nem is nevezhető a produkció legjobb részének, kétségtelenül erős kezdésként fogunk rá emlékezni.

James Moriarty akar valamit. Még a síron túlról is terrorizálja Anglia népét, így bizony ama bizonyos repülőgépnek le kell szállnia, visszaadva Londonnak és a nézőknek kedvenc, cinizmusból és mesteri detektívelméből összeálló hősüket. Igaz, Sherlock Holmes (Benedict Cumberbatch) kijelentette már, hogy ő bizony egyáltalán nem hős, csupán zseniális elmepalotájában minden részletet precíz rendben tartó szociopata. Aki most visszatér, hogy az éppen családot alapító John Watson (Martin Freeman) segítségével feltárja Moriarty homályos tervének lényegét. Eközben vadonatúj, érdekes ügy landol Sherlock küszöbén. Egy fiú holttestére leltek, aki szülei legjobb tudomása szerint jó ideje nem is tartózkodik az országban. A mesterdetektív pillanatok alatt megoldja az ügyet, ám megakad a szeme a gyászoló házaspár nappalijának egy kínos részletén. Valami nem úgy van, ahogy lennie kéne...  

Ne szégyenlősködjünk, adjunk a szentimentalizmusnak! Ismerjük be, hogy egyik kedvenc televíziós nyomozónkat istentelenül jó érzés újra látni. Főleg, mivel a készítők egész ügyes nyitójelenetet szentelnek a visszatérő Sherlock számára. A főhős lazább, könnyedebb oldala kerül előtérbe jóleső humorizálás és pörgős párbeszédek útján, majd felcsendül a remek főcímzene. A gárda névsorát újfent tudtunkra adó montázs után pedig indulhat a menet!

Sherlock Holmes karaktere természetesen már alapjaiban is a krimi stílusú történetmesélés világának egyik legjobb alakja, akinek a Sherlock-ban megtestesített adaptációja az egyik legütősebb alteregó, akit Sir Arthur Conan Doyle csak kívánhatott volna. A nyitórész alapján nagyon úgy fest, hogy a negyedik évad radikális lépéseket tesz a főhős karakterfejlődésének útján, hiszen már ebben a szűk másfél órában is olyan helyzetekbe keveredik a figura, amelyek nem csak őt, hanem a nézőt is mellbevágó meglepetésként érik, végül pedig Sherlock Holmes a fináléban látható különös érzelmi megnyilvánulásait eredményezik.

Eme ügyes figuraépítéshez persze szükség van az írói véna a cselekményalkotás terén produkált merészségére is. És ezzel nincs gond, sőt, mi több, ha nem is igazán pörgős, de kétségtelenül lehengerlően hatásos és profi fordulatokkal megtűzdelt történetet élvezhetünk, amelyben fontos szerep jut Watson nejének és némi régi, elmúlt, de most újfent kísértő sérelemnek.

A krimiszál rendkívül elmés, hiszen a készítőknek ezen a fronton is sikerül újra meg újra meglepniük a befogadót. Amikor azt hisszük, tudjuk, miről fog szólni az epizód, Sherlock csak összeráncolja szemöldökét, megoldja az aktuális rejtélyt, majd képbe hozza a legújabb titkot, amelynek nyitját közösen kutathatjuk a játékidő során. Mindezt persze szinte követhetetlenül gyors monológok narrálják, ahogy a főhős a legapróbb részleteket is pillanatok alatt egésszé állítva össze alkot meg részletgazdag jellemanalíziseket és bűntényi naplókat. Nagyszerű újra érezni ezt a kimagasló stílusosságot! Örülünk, hogy ismét eme remek karakter világának részévé válhatunk.

Az epizód természetesen John Watsonra is jelentős hangsúlyt fektet. A figura mindig Sherlock árnyékában mozgott, ám mégis nélkülözhetetlen baráttá és szövetségessé vált a főhős számára. Most úgy fest, végre meglelte a boldogságot, amire régóta vágyott, de már az első perctől érezzük, hogy ez a burok mennyire törékeny. A néző őszintén reméli, hogy Johnnak nem kell keserű tapasztalatokat szereznie, ám a rétegről rétegre egyre komplexebbé és félelmetesebbé váló nyomozás a fenyegetettség valószínűségét is kegyetlenül növeli.

A rendezői jelenetfestésben természetesen fontos szerep jut a Sherlock gondolatlabirintusát jelképező különböző, kreatív vizuális betéteknek, amelyek egyértelműen színesítik a produkciót, és igen, némi akciót is kapunk. Utóbbit nem viszik túlzásba a készítők, de erre nincs is szükség, hiszen ahogy a sorozat múltjában általában, úgy most is az elmemunkán és a karakterek közti viszonyok tényállásán van a hangsúly.

A Sherlock tehát visszatért, és hozta magával a stílust, az intelligenciát, valamint a frappáns, jól működő humort is. De azért akad itt bőven drámai felhang, és persze a fordulatokra sem lehet panaszunk. Na meg visszatért Benedict Cumberbatch, akinek még mindig ez élete egyik, ha nem a legjobban eltalált szerepe, szóval nincs is más hátra, mint kényelmesen helyet foglalni, és élvezni mindazt, amit a mesterdetektív históriájának negyedik felvonása tartogat.   

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!