Chan-wook Park filmművészete egyedülálló a világon. Akár azt is mondhatnánk, hogy ő az ázsiai Christopher Nolan (vagy talán Nolan az amerikai Park), hiszen alkotásaival úgy képes magas színvonalú tartalmi világot és egyedülálló atmoszférát prezentálni, hogy stílusa közben a szélesebb közönség számára is fogyasztható, élvezhető marad. Az Oldboy az elmúlt húsz év egyik legnagyobb kultuszfilmjévé nőtte ki magát, de a Bosszú-trilógia másik két címét (A bosszú ura, A bosszú asszonya) is gyakran emlegeti a mozgóképes éter. Megmutatta azt is, hogy milyen a koreai vámpírfilm (Szomjúság), de még amerikanizálódott is egy projekt kedvéért, és elkészítette a Vonzások című, magához képest feledhetőbb, ám színvonalas produkciót. Az utóbbi hetekben legújabb alkotásától hangos az internet, ami újfent bizonyítja, hogy Park azon kevés ázsiai direktorok egyike, akik képesek komolyabb hírverést generálni a nyugati világban is. De vajon A szobalány tényleg megérdemli az elismerést?
Sook-Hee (Tae-ri Kim) fiatal koreai lány, aki árva csecsemők nevelésével foglalkozik, ám miután részt vállal egy aljas összeesküvésben, munkaköre megváltozik. Ő lesz az előkelő és vagyonos japán hölgy, Hideko (Min-hee Kim) új szobalánya. Valójában azonban azért érkezik a gyönyörű rezidenciára, hogy segédkezzen a haszonleső tervet szövő Fujiwarának (Jung-woo Ha). A férfi elképzelése szerint miután elcsábította az örökösnőt, elmegyógyintézetbe záratja, hogy a későbbiekben saját szakállára élősködhessen a kasszán. Sook-Hee hamar közel kerül rendkívül naiv munkaadójához, formálódó szerelmük pedig az egész összeesküvést új alapra helyezheti.
Hogy megérdemli-e az elismerést? Talán még soha nem tettem fel ennél hülyébb kérdést blogbejegyzésben, hiszen A szobalány természetesen rászolgál a méltató véleményekre és kritikákra. Park részéről nem is igazán várhattunk fércművet, hiszen olyan művész ő, aki nemigen kezd filmkészítésbe életképes és általában eredeti ötlet hiányában. Hiába, nem Hollywood szülötte.
A szobalány lényegében komplex szerelmi dráma, ami kontextuselemeiből ítélve valamikor a huszadik század elején játszódhat. Rendkívül izgalmas az átgondolt precizitással korabelivé varázsolt, nemesi-vagyonos környezet, ami Park enyhén elvont ábrázolásmódjában kifejezetten egzotikus élményben részesíti a nézőt. Parktól amúgy sem újdonság, hogy felvételeiben könnyedén tetten érhető a tudatosság. Ezúttal kifejezetten megindító színeivel és a történet főhelyszínét övező természeti elemek, elsősorban ama bizonyos cseresznyefa kihangsúlyozásával babonázza meg a nézőt. A szobalány képei gyönyörűek. Nem annyira meseszerűen szépek, inkább a fajsúlyos cselekményhez szolgálnak keserédes, melankolikus illusztráció gyanánt.
Mert a történet valóban kemény, bár eleinte remekül titkolja sokrétűségét. Park az árulást és az összeesküvést teszi meg súlyként, felláncolva őket az emberi lélek gyarló megszemélyesedésére, így helyezve el karaktereit a kárhozat mérlegén. Márpedig komplex és amúgy nem kicsit zseniális játszmáik hatékony megvívásának eredményééül hőseink spirituális világa egészen biztosan nehezebb egy tollpihénél, és bár felettük nem Anubisz ítél, valószínűleg így is kárhozat lesz a jussuk. A szobalány csavaros sztorivezetése az utolsó jelenetekig tartogat meglepetéseket, hogy általuk megbizonyosodhassunk szereplőink romlottságáról, de ugyanakkor intelligenciájáról is.
Fontos történetelem a naivitás, ugyanis eme emberi tulajdonság és egyben esendőség köré épül fel a konfliktus alapvető ereje. A több aspektusból elmesélt cselekményfolyam során, belső monológok és narrációs gondolatok segítségével értelmezhetjük hőseink hozzáállását egymáshoz, egymás naivitásához. Rendkívül érdekes figyelni az épülő karakterkapcsolatok sodrásában a valós érzelmek palástolására tett kísérleteket, az őszintétlenség esszenciáját, azt a folyamatot, amely során eme emocionális és gondolati viharból többrétegű, ellentmondásos dramaturgia keletkezik. Hőseink szembekerülnek saját magukkal, miközben egyre nagyobb lángon ég a szintezett árulás.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy végső soron ez egy erotikus film. A konfliktust alakító lényegi tényezők jóformán egytől egyig a főhősnők között formálódó szexuális feszültségből erednek. Park szemérmetlenül és nyíltan, naturálisan ábrázolja az erotikát. Jól sikerült castingjának és pazar színészvezetésének köszönhetően főszereplői között erőteljesen él a kémia, ami száz százalékosan ki is teljesedik a kiváló beállítások és a hosszan tartó, mély átéléssel prezentált jelenetek során.
A szobalány újfent bizonyítja, hogy Chan-wook Park csillaga fényesen ragyog, és korunk egyik legtehetségesebb ázsiai filmrendezője még egyáltalán nem akar nyugdíjba vonulni. Tény és való, új alkotása nem annyira erőteljes és katartikus, mint mondjuk az Oldboy vagy a Szomjúság, ám megvan benne a visszafogottan szürreális esszencia és a stílusos kameraművészet, ennek megfelelően kihagyhatatlan, még ha nem is túl könnyű filmélmény. 8/10.
Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!
