Movie Tank

Páncélba zárt gyönyörűség - A vörös teknős (2016)

2016. november 25. - Sparrow

A filmet a 14. Anilogue Fesztiválon láttam.

Az animáció különleges műfaj. Egyedi valóságpercepcióival olyan történeteket mesél, amelyek elemei egyszerre ismerősek, ugyanakkor újszerűek is a néző számára. Állatok, amik beszélnek, emberek, akik mintha egy másik dimenzióban mozognának, tárgyak, amelyek életre kelnek. De mégis, mindez egy olyan univerzumban történik, ami meghökkentően hasonló a miénkhez. Ezért tud az animáció, ha jó kezekbe kerül, minden más filmes műfajnál hatékonyabban üzenni. Mert kiemelkedően nagy szabadságot élvez az alkotásban, és a tehetséges művészek ezt ki is használják. Itt nem színészi játékok vagy díszletek határozzák meg a hatásfokot, hanem színek, formák és manuális vagy digitális ceruzavonások, amelyek jó esetben felejthetetlen egésszé forrnak össze.

Úgy, mint Michael Dudok de Wit A vörös teknős című remekében.

teknos.jpg

Hajótörött férfi hánykolódik a viharos tengeren, hogy végül egy lakatlannak tűnő szigeten érjen partot. A közönségéül szegődő rákok baljósan szórakoztató figyelmének kereszttüzében nem lankad, nem adja fel, hanem tutajt ácsol, hogy a nyílt vízre visszatérve visszataláljon oda, ahonnan jött. Vagy ráleljen valami újra, valami másra. Ám ez végső soron nem is számít, mert hiába próbálkozik többször is az indulással, egyik alkalommal sem jut túl messzire. Egy láthatatlan vízalatti erő visszatartja. Hamarosan kiderül, hogy a szabotőr nem más, mint egy óriási, vörös színben pompázó teknős. Így kezdődik a hajótörött férfi legnagyobb kalandja. Maga az élet.

A vörös teknős érdekes, paradox érzésből indul ki. A szerencsétlen sorsú főhős egy lakatlan szigeten láthatólag a halállal vagy legjobb esetben is a sanyarú és keserves, nélkülözésektől terhes túléléssel néz szembe. Mégis, a cselekmény helyszínéül szolgáló földdarab gyakorlatilag nem más, mint a béke szigete. Egy hely, ahová nem jut el a tömegek kárörvendő hangja, ahol a nagyvárosi attitűd hangyányit sem nyom a latba és nincsenek irreális elvárások vagy lesben álló ellenségek. A túlélővel azonosulva hiába sodródunk a halál küszöbére, új világunkat, a lakatlan szigetet meglepően otthonosnak találjuk.

Hiszen A vörös teknős az életünkről szól. Az átlagember sorsútjáról, mindannyiunk születéstől a halálig megtett utazásáról, amelynek legmélyebb szintjein sajnos végig magányosak vagyunk. A fiatal férfi kezdetben erőszakosan és konok módon, csupán az orráig látva harcol céljaiért, amelyeket mérlegelés nélkül alkotott meg. Úgy, hogy nem is vette számba az alternatív, esetlegesen kifizetődőbb lehetőségeket. És ekkor tűnik fel először az óriásteknős, mely egyedi színekben pompázva egyből különleges hatást kelt. A vörös teknős maga az élet által felkínált lehetőség szimbóluma. Esély a boldogságra, a győzelemre, a sikerre. De az ember ostoba, amikor beleütközik az örömbe, akkor sem veszi észre a szerencsés fordulatot, sőt, tragikus módon inkább támadásként értelmezi és reflexből visszavág neki.

teknos3.jpg

Azonban ez egy szép történet, így a teknős-szimbólum nem a be nem teljesíthető, elszalasztott lehetőséget jelképezi, hanem az életút által szolgáltatott folyamatos tanulási mechanizmust, amely során rájövünk, hogy az, amit legutóbb visszautasítottunk tán nem más, mint legfőbb szükségletünk a boldogsághoz. De persze ez egy kétoldalú dolog. Az emberi interakciókban mindketten alkotó és szenvedő alanyok vagyunk. És itt jelenik meg a teknős másik értelmezésmódja. Most az emberről beszélünk. Az emberről, aki beburkolózik, páncélba rejti értékeit, nem meri azokat felvállalni. Viszont előbb-utóbb jön majd valaki, aki a mi érdekünkben agresszívan és kitartóan megostromol bennünket és feltöri azt a kurva pajzsot, hogy lerombolja az önbizalomhiányból és félelemből épített falat, és megváltsa a lelkünket.

A vörös teknősben nem beszélnek. Egyetlen szó sem hangzik el, a legtöbb, amit a szereplők kiengednek szájukon, az kiáltás, segélykérés, semmi egyéb. Mert az életút során sajátunkká váló alapvető érzelmekről mesél a film. És ehhez nem kellenek szavak. Mert a gyönyörű zenei aláfestéssel, a gördülékeny, megindító animált mozgáskoreográfiák kontextusában az emocionális egyesülés hatásosabb bármilyen monológnál, a szépséges képek többet mondanak akárhány szónál.

És ettől a ponttól kezdve már a családról beszélhetünk. Az emberi pályafutás csúcspontjáról, ami nem egyszerűen génállományunk továbbörökítése, hanem bizonyítéka annak, hogy értékrendünk és eszmei világunk tovább él, még ha közben új behatások eredményeképpen valamelyest át is alakul. A tudat, hogy nyomot hagyunk a világban. Élő, lélegző, fejlődőképes nyomot. Ez a legfontosabb érték az életben, és amikor erről esik szó, a teknős máris az összetartozást, a jóban és rosszban összeforrott családi köteléket szimbolizálja.

teknos2.jpg

Az animációs világ nagyon szép. A rajzvonások egyszerűek, de pont ilyen minőségükben szemkápráztatóak. A mindenkori életet jelképező sziget különböző szegletei az egyes időszakaszokban hol szomorúságot, hol örömöt, hol pedig egyszerű humort árasztanak magukból, így alkotva meg azt a teljes, keserédes egészet, amit minden egyes nap látunk magunk körül, és érzünk lényünk belsejében. A szép, átható színek csupán ábrázolásmódjuk okán keltenek erőteljes érzelmi sokkot. Itt nincs szükség digitális trükkökre vagy 3D-bűvészkedésre, a CGI más műfaj. Ebben a filmben az animátorok egy-egy jól megrajzolt, de nem részletezett képpel érzelmi asszociációkba, így mély önfejtegetésbe hajszolják a nézőt, aki ezt hálás köszönettel fogadja.

És a végén csak annyi van hátra, hogy bekövetkezzen az, ami minden történet végén bekövetkezik. A befejezés, ami így vagy úgy, de előbb-utóbb az emberi életutat is lezárja. És A vörös teknős végső soron azért gyönyörű film, mert záróakkordja nem boldog, de nem is szomorú. Tárgyilagos, ugyanakkor mégis hatásos érzelmeket generál a kiteljesedés fényének és a gyász sötétjének keresztmetszetén. Azért, hogy elmondja, ilyen az élet. De soha nincs vége. Mert amikor látszólag befejeződött, valójában csak átadta helyét egy újnak, egy következő, talán minden korábbinál szebb és nagyobb lehetőségnek. 9/10

 

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!

A bejegyzés trackback címe:

https://movietank.blog.hu/api/trackback/id/tr2711994670

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dora Dora 2016.12.03. 21:50:38

Igazán színvonalas poszt, élmény volt olvasni :D számomra nagyon érzelmes volt egy a történet, és szerintem gyönyörű volt a befejezés, éppen azért, amit írtál: hiszen magáról az életről szólt. Érdekes értelmezése a történetről, amit a teknős fejbe vágásával kapcsolatban írtál, nekem nem jutott eszembe, hogy a teknőspáncél a bezárkózást szimbolizálja.

Sparrow · http://movietank.blog.hu 2016.12.03. 23:00:55

@Dora Dora: Köszönöm, örülök, hogy tetszett az írás! :-)

Dora Dora 2016.12.07. 09:19:10

Köszi a jó cikket :D sajnos elég sok olyan tartalom nélküli "cikk" jelenik itt meg, tényleg jó érzés, hogy van, aki fektet energiát abba, hogy igényes szöveget írjon. Megéri. Ráadásul az ilyen anime típusú filmeket különösen szeretem, szívesen olvasnék más hasonló témában is írást.
süti beállítások módosítása