A farkasember alakja a filmtörténelem korai szakaszaitól kezdődően jelen van a horrorvilágban. Sokféle tálalásban és értelmezésben találkozhattunk már az emberből vérszomjas bestiává változó, elátkozott lénnyel, hiszen rendezők egész sora tett kísérletet arra, hogy saját szemszögéből mutassa be a zsánert. Az egyik legemlékezetesebb farkasemberes produkció John Landis nevéhez köthető, aki amerikai főhősét Londonba viszi, hogy az angol fővárost tegye meg a szerencsétlen fickó szenvedéseinek színteréül.

David (David Naughton) és Jack (Griffin Dunne) jó barátok. Amerikai hazájukat elhagyva hátizsákkal járják a világot. Amikor Észak-Anglia kerül sorra, már az őket fuvarozó gazda is óva intést intéz irányukba, mondván, nagyon figyeljenek, és kerüljék el a mocsaras vidéket. A barátságtalan, isten háta mögötti környezetben azonban hőseink könnyedén belesétálnak a csapdába, a rájuk támadó vadállat pedig végez Jack-kel, és David-et is súlyosan megsebesíti. Az eszméletlen férfit egy londoni kórházba szállítják, ahol három hét után magához térve szinte azonnal beleszeret ápolónőjébe (Jenny Agutter), ám a románc nem tarthat sokáig, hiszen halottaiból visszatérő barátja újra és újra figyelmezteti David-et, hogy hamarosan telihold lesz, és akkor a férfi vérfarkassá alakul. Mert nem hétköznapi vadállast volt az, ami megtámadta őket Észak-Anglia ködös földjén...

John Landis művében legelsőként az foghatja meg a nézőt, hogy az író-rendező rendkívül hatékonyan és tudatosan bánik a sztereotípiákkal. Kezdésnek kihozza az elkényelmesedett amerikai öntudatot a fogyasztói mennyország határai mögül, hogy az "európai barbárvidéken" ismertesse meg őt a létezés valódi kegyetlenségével. Persze szó sincs arról, hogy Európa veszélyesebb lenne az USA-nál, Landis egyszerűen csak kifigurázza ezt a fel-felmerülő elképzelést, ahogy a többi előítélettel is hasonlóan bánik. Sablonos karaktereket hoz, de ezt érezhetően szándékkal, ötletesen megspékelve, ráadásul humorosan teszi. Mert az Egy amerikai farkasember Londonban vígjátékelemekkel tűzdelt horror. Akadnak itt egymást verbálisan kigáncsoló zsernyákok, csábító nővérkék, szokatlanul elhivatott, sok szabadidővel megáldott orvosok, és persze baljós rémalakok. Önmagából kiforgatott, egyedi és érdekes mixben, élménygazdagon tálalva.

A horror szörnyei soha nem azok, aminek elsőre látszanak. Tudjuk ezt régóta. Michael Myers a Halált képviselte, Bőrpofa láncfűrésze a modernizálódó társadalom káoszának hatalmaként aprította az áldozatokat, a Sikoly Ghostface-e a fiatalkori bűnőzést jelképezte, Romero zombijai a fogyasztói társadalom kollektív ostobaságát mutatták be, a vámpírmitológia pedig az emberi lény mélyében lakozó, egészségtelenül szenvedélyes szexualitást szimbolizálja korokon átívelve. Landis farkasembere összetett figura. Nem egyszerűen az ember ösztönszerű, állati lényét prezentálja, hanem valami ennél sokkal mélyebbet is bemutat. David, amikor a szörnyeteg ráveti magát társára, gondolkodás nélkül futásnak ered, és csak akkor tér vissza a helyszínre, amikor Jack már cafatokban fekszik. Később is felmerül ez a momentum. Lehetséges, hogy a bűntudat az, ami kínozza David-et? Ezt szimbolizálná az elállatiasodó, őrjöngő új énje? Lehet. Ugyanakkor a téboly kérdése is többször felmerül. Természetesen senki nem hisz a férfinak, amikor a farkasemberről kezd beszélni, és valóban elképzelhető, hogy a rendkívüli sokk hatására képzeli csupán a komplett konfliktust. Ez esetben egy komoly pszichózis belső oldalát láthatjuk, a sorozatgyilkossá váló, magatehetetlen áldozat szemszögéből nézve. Mindemellett azonban a nyugati szemétkultúra is megjelenik. David értetlenül nézi az aktuális pletykalap értelmetlen, szexualitáson alapuló hirdetését a tévében, majd egy pornómoziban jut el belső utazása tragikus katarzisához. Farkasemberré változik, miközben a színészek jót kefélnek a vásznon. A piszkos, erkölcstelen, rendkívül kevés értéket képviselő, alsó kulturális rétegek képezte, a főhősbe beszivárgó fertőzés is lehet az a jelenség, amit David csupán szörnyeteg bőrében képes elviselni.  

John Landis rendezése egészen remek. A karmester kiválóan választja meg a forgatási helyszíneket. Az expozíció ködös, hegyvidéki, szürke tájai elsőosztályú horrorhangulatot teremtenek, amit csak fokoz a helybéliek komor gorombasága. A már említett pornómozi, vagy a londoni nagyvárosi atmoszféra szintén nagyszerű választásról tanúskodik. Utóbbi szempontjából mindenképpen ki kell emelni a finálét, amikor az elszabaduló bestia óriási riadalmat kelt, amelynek eredménye hatalmas tömegkarambol. Ezt a képsort Landis hihetetlen erővel és nem kevés brutalitással komponálja meg. És ha már brutalitás, akkor mindenképpen beszélnünk kell a korszakformáló maszkmesteri munkáról, ami annyira kiváló, hogy még az Oscar-díjat is megkapta. A prímet természetesen az átváltozás lenyűgöző effektusai viszik, de a halottaikból visszatérő, véres, félig már rohadó, de ehhez képest eléggé virgonc áldozatok is hátborzongatóak, és ott van bennük az a morbiditás is, ami Landis egyik főeszköze azon céljához, hogy alkotásába vigyen némi durva komédiát. Mindezt ügyesen megválasztott, hangulatos és meglepően könnyed, de az összképhez mégis illeszkedő betétdalok színesítik.

Az Egy amerikai farkasember Londonban nagyszerű horrorvígjáték, amiben azért jóval több a horror, mint a vígjáték, hiszen minden morbid humora ellenére az elborult rémálomjelenetek és a naturális brutalitás képei azért képesek alaposan felzaklatni a nézőt. 9/10.