Ha Georges Méliés-t nem nézzük, talán Fritz Lang volt a filmtörténelem első igazán nagy rendezője. Az mindenesetre biztos, hogy kirobbanthatatlanul ott van a korai óriások sorában. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy több nagy műfajban is maradandót alkotott. Csinált meghatározó scifit (Metropolis), monumentális gengszterfilmet (Dr. Mabuse) és persze thrillert is. Az M - Egy város keresi a gyilkost ugyanis krimi színfalak között felhúzott pszichothriller, méghozzá a műfaj egyik kultklasszikusa. Méltán.

Németországban járunk. A meg nem nevezett várost hisztéria tartja a karmai között. Az emberek rettegnek a házfalak között ólálkodó gyermekgyilkostól, aki sorra szedi áldozatait. A szülők, akiknek kisfiai és kislányai eltűntek, mélységes gyászban sínylődnek, azok pedig, akik még maguk mellett tudhatják gyerekeiket, pánikhoz közeli állapotban vannak, tehetetlennek érzik magukat. Nem csak a rendőrség, a város alvilága is úgy gondolja, hogy ebből elég, ez a helyzet senkinek sem jó. Így jóformán a komplett lakosság indít több fronton hajtóvadászatot a tettes ellen, aki az átlagember álarca mögött ebben a pillanatban is következő áldozatára les.

Félelem és kétségbeesés. A lélekgyilkos páros eluralkodik a városon, Fritz Lang pedig csodás érzékkel von be minket a lakosok megkergült egymásra mutogatásába és kibontakozó hajtóvadászatába. A játékidő első felében leginkább a tehetetlenség filozófiáját láthatjuk megelevenedni a képernyőn, az ismeretlentől való rettegés és az előtörni vágyó megtorló düh vegyül hatásos koktélt eredményezve. Az M-ben nem a gyilkos kilétének felfedése a konfliktus, viszonylag hamar fény derül a szörnyeteg arcára, hiszen Lang már az expozíció során bevág róla egy-egy képkockát. A második egy órában pedig már abszolút reflektorfénybe helyezi a gyermekekre vadászó pszichopatát, akinek karakterét velőtrázó mélységekbe menően elemzi ki. A rendőrség és az alvilág egymás akadályozása közepette vezényli a hajtóvadászatot. Egy ideig a remekül megkomponált, bár kissé talán elnyújtott hajszát figyelhetjük, majd érkezik a leginkább bírósági dráma és pszichológiai thriller egyvelegeként azonosítható finálé, hogy a rendező zárszavaként végül a gyász súlyáról emlékezzen meg. Arról ami a legigazságosabb igazságszolgáltatás után is ugyanolyan fájó, mintha a gyilkos soha nem került volna elő.

Fritz Lang a hangosfilm korának hajnalán alkotta meg eme mesterművét, és ez érződik is. Némelyik jelenetkonstrukció kifejezetten némafilmes hatást kelt, továbbá érdekes, hogy a direktor gyakorlatilag teljesen elhagyja a filmzenét, mintha ebben az új mozgóképes korszakban már csak a szavak számítanának. Na meg akad egy adag kísérletezgetés is, a párbeszédes jelenetekben Lang gyakran közeliken váltogatva mutatja szereplőit, ám ez kissé kényelmetlen lehet a néző számára. Ugyanakkor a kiválóan elképzelt és megvalósított kameramozgások kimagasló élményt nyújtanak. Lang szinte mindig érzi, különösen a nagyjelenetekben, hogy mivel tudja kiváltani a megfelelő hatást. A gyilkos menekülésekor sok adrenalint termel a dinamikus lekövető kameramozgás, máskor pedig az óvatos közelítés, vagy éppen hátrálás teszi tűpontos egésszé az adott jelenetet. Na meg persze hátborzongató, amikor a rendező pásztázó mozgással szépen megmutatja nekünk a gyilkos közakaratból megszervezett tárgyalására egybegyűlt tömeget. 

A színészgárda kapcsán nem szükséges nagy névsorolvasást tartanunk. Elég ha Peter Lorre nevét tisztelem meg néhány gondolattal. Mindenképpen le kell szögezni, hogy ritka az ennyire jó színészválasztás, Lang castingja kiváló érzékről tanúskodik. Lorre ugyanis vérfagyasztóan zseniális az önsanyargató, elmebeteg gyilkos szerepében. A fináléban előadott, kisebb megszakításokkal tűzdelt, de amúgy rendkívül hosszú monológja a pszichothriller egész műfajának szempontjából kimagasló jelentőséggel bír. Minden a helyén van. A hanghordozástól kezdve a mimikán át a lenyűgöző testbeszédig. Fantasztikus teljesítmény!

Ez utóbbi persze elmondható az egész filmre, hiszen az M - Egy város keresi a gyilkost klasszikus, méghozzá az óriási fajtából való. A bűnügyi mozgókép történetének egyik megkerülhetetlen darabja, képkockái szinte kivétel nélkül elragadják a 21. századi nézőt is. 9/10.