A sportfilmek zsánere az általában amúgy is a hétköznapi viszontagságokat bemutató filmdráma műfajának egyik legemberközelibb válfaja. Nem számít, hogy a néző soha életében nem bokszolt, nem vett részt olimpián, nem játszott amerikai futballcsapatban, és hasonlók, hiszen életének fontos állomásain céljaiért ő maga is ugyanúgy megküzdött, ahogy teszi azt az edzőteremben és a ringben Rocky, a pálya szélén Herman Boone, vagy a Csoda a jégen hokisai a csúszós talajon. Pontosan ezért lehet remekül azonosulni egy jól összerakott sportfilmmel, hiszen abban az esetben, ha a morális töltetet eltalálják a készítők és képesek elérni, hogy a befogadó szimbolikusan tekintsen a látott történetre (akár öntudatlanul is), akkor máris önmagát láthatja az egyén, mint élete sportpályáján a főhőssel együtt az utolsó pillanatig harcoló, vért és verítéket izzadó megtestesülése, aki korántsem biztos, hogy győztesként távozik majd a meccs végét jelző sípszó után. De ahogy azt sokakkal egyetemben Eddie Edwards is bebizonyította, nem is ez az, ami igazán számít.

Eddie (Taron Egerton) 22 éves, ám fiatalkora ellenére már számos sportban kipróbálta magát, hiszen legnagyobb vágya az, hogy egyszer versenyezhessen az olimpián. Képességei soha nem bizonyultak elégnek ahhoz, hogy a legjobbak közé kerüljön, sőt, még a sereghajtók között is kifejezetten gyengén szerepelt, akármibe is fogott, ám álmait ennek ellenére sem hajlandó feladni, hiába sulykolja a faterja, hogy most már aztán szálljon le a földre és feküdjön neki a kőművesvizsgának. Eddie először arra jön rá, hogy számára nem a nyári, inkább a téli ötkarikás játékok fekszenek, majd a kezdeti alpesi síelést végül hirtelen sugallat hatására síugrásra váltja. Így történik, hogy Eddie Edwards 22 évesen belekezd egy sportba, amit a profik általában 5-6 esztendős koruk óta művelnek, és így esik az is, hogy összehozza a sors az egykori nagy síugró tehetséggel, az azóta lecsúszott és alkoholizmusba zárkózott Bronson Peary-vel (Hugh Jackman).

Az igaz történetet elregélő produkció mondanivalója előre könnyedén sejthető módon nem a győzelem dominanciájára, hanem a részvétel fontosságára fekteti a hangsúlyt. A legelső jelenetekben nyilvánvalóvá válik, hogy Eddie túlságosan tehetségtelen ahhoz, hogy valóban számító sportoló lehessen, ám a maga módján mégis azzá válik. A sztori lényege pontosan az, hogy főhősünk hiába van tudatában saját gyengeségének, egy pillanatra sem hajlandó meghátrálni. Nem akar érmeket szerezni, nem akar legendává válni, csupán arra áhítozik, hogy egyetlenegyszer hivatalos versenyzőként szerepelhessen a legnagyobbak között. Ehhez a kifejezetten jó érzékkel összetákolt cselekményvezetés során egyrészt szerencsés véletlenek, másrészt az eléggé szórakoztató tragikomikus figuraként is jellemezhető edzője segítik hozzá. Érdekes a kontraszt a lecsúszott nagy tehetség és a magára kitartásával reflektorfényt irányító tehetségtelenség között. Végső soron tehát az Eddie, a sas nem mond semmi olyat, hogy ha belekezdtél valamibe, akkor legyél te a legjobb és tarold le az összes vetélytársadat. Annyit tanácsol csupán, hogy kezdj bele, hiszen ebben a kifogásokat kereső gyávák lakta világban ezzel a lépéssel te máris győzelmet arattál és ezt senki sem vitathatja el tőled. 

Az elmúlt évtizedekben inkább színészként alkotó Dexter Fletcher korrekt rendezői munkát produkál. Kezdetben kifejezetten családi filmes szellemben vezeti fel a történetet, a későbbiekben pedig megmarad egy lazább vígjátéki szinten. Való igaz, hogy egyszer sem vág földhöz komikusi vénájával, de azért számos kellemes poént eldurrogtat, miközben általánosan jóleső, motivációban és kedvességben hiányt nem szenvedő hangulati világot teremt. A történet fontos fordulópontjain természetesen az adrenalin is felszökik, bár talán nem mindig annyira, mint várnánk. Az mindenesetre biztos, hogy a finálé remekül áll össze az egyedi sportdramedyt lezáró végső akkorddá.

Taron Egerton korábban az általam cseppet sem kedvelt Kingsman általam kifejezetten rühellt főszereplőjeként tűnt fel, úgyhogy nem helyeztem túl magasra a mércét. A színésznek egyértelműen jobban is áll Eddie figurája, bár különösebben nagy tehetségnek még mindig nem tartom. Nem rossz, de időnként eléggé túlgesztikulálja a dolgot. Hugh Jackman "színpadi" jelenléte természetesen ezúttal is nagyon erős, benne természetesen most sem lehet csalódni.

Az Eddie, a sas szórakoztató, pörgős, bár kiemelkedőnek azért nem nevezhető sportfilm, aminek üzenete kétségtelenül megbecsülendő, sőt, még a poénjain is egész jól el lehet nevetgélni. 7,5/10.