A '40-es évek első felében félelem és kegyetlenség uralta Európát, ám akár hisszük, akár nem, az élet még a náci Németország tombolása közepette sem állt meg, ahogy a kultúra és a művészet sem riadt vissza a Harmadik Birodalom előretörésétől. Olyannyira nem, hogy minden idők egyik legtöbbet emlegetett, legnépszerűbb filmklasszikusa is ebben az időszakban született.

Még alig csendesedtek el az előző világégés utolsó halálhörgései, de Európa újra lángokban áll. A II. világháború pokla elől menekülő tömegek rendszerint útba ejtik Casablancát, ahonnan a szerencsések és a rátermettebbek megváltott útleveleikkel tovább utazhatnak nyugatra, ahol reményeik szerint biztosíthatják békés jövőjüket. Itt üzemelteti a Párizsból érkezett Rick (Humphrey Bogart) színvonalas és közkedvelt mulatóját, ahová a hatóság emberei is előszeretettel járnak a kaszinó kedvéért. Rick napjai viszonylagos nyugalomban telnek, amíg értesülést nem kap a helyszínre érkező náci tiszttől, aki azt állítja, hamarosan Casablanca földjére érkezik a koncentrációs táborból megszökött lázító, Victor Laszlo (Paul Henreid). Ez persze önmagában még nem izgatná a férfit, ám hamarosan kiderül, hogy az üldözött partnere nem más, mint Ilsa (Ingrid Bergman), Rick régi, jó ismerőse...

Jóformán megszámlálhatatlan olyan film készült már, amelynek története a II. világháború idején játszódik, ám kevesebb az olyan, amelynek elkészítése is eme időszakra tehető, akkorra, amikor a készítőknek még fogalmuk sem lehetett arról, hogy mi lesz a világméretű konfliktus végkimenetele. Habár '42-ben talán már kevésbé tűnt valószínűnek, az emberek azért még jócskán retteghettek attól, hogy a náci Németország győzelmet arat a Szövetségesek fölött. Ennek megfelelően a Casablanca általános hangulati töltetébe is jóval hitelesebb, erőteljesebb világháborús szorongás vegyül a műfajbeli mozgóképektől általánosságban megszokottnál.

A történet vezető mozgatórugója az a két elem, ami nem csak a 20. századot, hanem nyugodtan kijelenthető módon az egész történelmet meghatározta. Konkretizálva a háborúról és a szerelemről van szó, és ebben az időtálló klasszikusban ez a két, világrengető hatalommal rendelkező jelenség olyan csodás frigyben forr össze, amire valóban kevés példát hozhatunk, sőt, talán egyet se, ami olyannyira erőteljesen fejezné ki az univerzális, világ- és társadalomformáló erőket, mint a Casablanca. A főhősök remek karakterszerkezettel rendelkeznek. Rick cinizmusa és tettetett nemtörődömsége tragikomikus élt visz az összképbe, míg Ilsa végig a kétségbeesés és az elszántság határmezsgyéjén mozgó figurája izgalmakat hoz a produkcióba. A fináléban persze mindketten átértékelődnek, ahogy a cselekményt mozgató vezérérzelmek is új színben pompáznak, és hirtelen már látjuk is a tanulságot, ami nem mond többet annál, minthogy a szerelem végső célja olykor sokkal több, mint a puszta beteljesülés.

Michael Curtiz, avagy Kertész Mihály noir hangulatú romantikus filmet dirigál, ami háborús dráma is egyben, és ez az a párhuzam, ami már a forgatókönyvben is pazarul érvényesül, a profi direktori munka eredményében viszont már egyenesen húsba maróvá válik. A háború épp valahol máshol tombol, ám a személyközi szituációkban felkorbácsolt érzelmi viharok mintha magát a világégést idéznék meg a maguk minimalista mikrokozmoszában, hogy ezzel jóformán azt mondják, hogy a szerelem is egy olyan, kőkemény háború, véres csaták sorozata, amit nagyon nehéz megnyerni, ám ha sikerül, megfoghatatlanul gyönyörű boldogság lesz a jutalom. A kicsi területen, nagyrészt Rick mulatójában játszódó történet a beszorított tér ellenére is, vagy részben talán pont miatta izgalmas és magával ragadó, bár időnként azért felüti a fejét némi leheletnyi vontatottság, ami kissé rosszul veszi ki magát a mindössze 100 perces játékidő tekintetében. Erre azonban aligha figyelünk hosszabb ideig, hiszen a fekete-fehér fényképezés és a világítási megoldások maximális kihasználásának köszönhetően emlékezetes képek sorával találkozhatunk, amelyekben természetesen gyakran köszönthetjük a film-noirra jellemző kontrasztos ábrázolást, valamint az árnyékokkal való, leleményes játszadozást.

Humphrey Bogart játéka zsigeri és hiteles, a színész remekül adja át Rick cinikus, vagy nevezzük nevén a dolgokat, bunkó karakterét, aki saját megcsalt szentimentalizmusát palástolandó, igyekszik minél ridegebb távolságtartással elszigetelni magát az emberekkel való komolyabb közösködéstől és az érzelmi részvét vállalásától. Ingrid Bergman eközben karakteréhez méltón egyszerre képes végtelenül határozott és nőies képet mutatni, ugyanakkor az Ilsában gyűlő érzelmi káosz életszerű ábrázolásától sem riad vissza. A rendező gondosan vezeti fel főszereplőit, eltelik jó néhány perc mire megérkezik Bogart, majd még több, amíg feltűnik Bergman, ám ezután a két óriás egyre erőteljesebben teszi magáévá a vásznat, vagyis képernyőnket, közös jeleneteikben pedig valami olyasmi szikrázik, amiért annak idején kitalálhatták a filmszínészetet.

A Casablanca valóban megkerülhetetlen klasszikus, a régebbi filmeket kerülők számára is maximálisan ajánlott, hiszen ez az alkotás már színtiszta alapműveltséggé érett. Tény, hogy néhol vontatott, így összességében "csak" 9,5/10-et ér, de ez végső soron ugye nem is számít annyira.