A filmet a 11. Jameson CineFest-en láttam.

Az öregkort többféleképpen lehet szemlélni. Ha negatívan állunk a témához, akkor az elmúlás előszobájaként, az utolsó menetként, az elfogyó idő maradékába való kétségbeesett kapaszkodásként értelmezhetjük. De ha egy kicsit nyitottabbak vagyunk, és képesek vagyunk az öregség világának minden rétegét megvizsgálni, akkor valami sokkal összetettebb jelenségre lelünk. Hiszen az öregséget úgy is értelmezhetjük, mint az időszakot, amelynek éveit taposva az ember már túl van földi pályafutása legnagyobb megpróbáltatásain. Végre fellélegezhet, mert túlélte az életet.

És végre jól érezheti magát.

Mitch (Earl Lynn Nelson) és Colin (Paul Eenhoorn) már nagyon nem mai gyerekek, ám nagyon is jó barátok. Mindkettejüknek tönkrement a házassága, és az így kialakult helyzetet mindketten másként dolgozzák fel. Colin visszafogott melankóliába burkolózik, míg Mitch élvezi az életet, füvezik, miegymás. Legújabb találkozásuk alkalmával Mitch nagy hírrel lepi meg cimboráját. Elárulja neki, hogy vett maguknak kettő jegyet Izlandra. Így a két idős ember elindul, hogy meghódítsa a gejzírek birodalmát.

Könnyedebb hangvételű road movie-ról van szó. Aaron Katz és Martha Stephens író-rendezők nem vállalnak sokat, viszont érezhetően tudják, hogy mit akarnak bemutatni. Két embert, életük alkonyán, akik végre újra megtalálják a közös hangot a világgal, akik végre újra, igazán önmaguk lehetnek, és fürdőzhetnek a mindennapok csodáiban. A forgatókönyv izlandi léptékben mérve hétköznapi szituációk során keresztül vezeti főhőseit, amelyek során szórakoztató párbeszédekre, és rendkívül vicces momentumokra kerül sor. Igazán jól működik a két főszereplő között húzódó kontraszt. Colin a visszafogott, feszélyezett, szomorú figura, míg Mitch szinte már úgy viselkedik, mint egy züllő gimnazista. Az eme ellentét által képezett alapból nagyszerű, nevetésre sarkalló képsorok kerekednek ki. Itt-ott pedig némi életbölcsesség, egyéni filozófia is felvillan, és ez a töltet már valóban teljessé teszi a nem kirobbanó erejű, de kétségtelenül szívvel, és lélekkel bíró sztorit.

Igazi hangulatfilmről beszélhetünk. A gyönyörű izlandi tájak kiváló kamerabeállítások útján kelnek életre. A lenyűgöző nagytotálok szemet kápráztatnak, a fakó felszínű, de mégis élettelinek ható színvilág pedig megbabonáz. A főhősök idegenekként, kalandvágyó utazókként járják a vadont, miközben remek, nagyívű, és vidám zenei témák gondoskodnak az atmoszféra teljességéről.

Earl Lynn Nelson és Paul Eenhoorn kiválóan érzik egymást, és tökéletesen működnek együtt a játékidő teljes hosszán. Nelson egyenesen parádézik. Kiválóan hozza a gyermeteg lelkű, laza, és igazán kanos vénembert, aki rengeteg vicces szituációt teremt a mű során. Paul Eenhoorn elmarad partnerétől, de ettől függetlenül ő is jó játékot produkál a melankolikus kisugárzással bíró Colin szerepében.

A Land Ho! nem letaglózó, nem világmegváltó, nem kirobbanó alkotás. Szándékosan egyszerű, hétköznapi, de ilyen minőségében rendkívül szórakoztató. 8/10.